A KERESZTYÉN ÉLET SÁFÁRSÁG
(Sarkad-Újtelek, 2011. október 30._újbori hálaadás)

Lectio: 5Móz 18, 9-22. v. + 1Thessz 5, 14-24. v.
Textus: 1Thessz 5, 18. v.
Énekek: 152; 121/1-4; 370/2; 151; 138/4; 23/1; 438; 228/1-4;

„mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.”

Szeretett Testvéreim!
Az újbori hálaadást eleink nem csupán a szüretért való hálaadásért tartották, minthogy az újkenyéri hálaadásnak sem pusztán az aratásért való hálaadás volt a célja. Természetesen az is. De nem csupán az aratásért, a betakarításért való hálaadásért jövünk össze minden esztendőben. Ha csupán az aratásért, a betakarításért való hálaadás lenne a cél, akkor elég lenne – úgy, ahogy pl. a baptista testvéreink teszik – egy nagy őszi hálaadó napot tartani, amikor a gyümölcsök, a termény legjavából hoznak az úrasztala elé és terítik le. A hálaadásért elég lenne egyetlen ünnepet is tartani.
Az újkenyéri és újbori hálaadás ünnepe, az ünnep kettőssége, az úrvacsora jegyeire emlékeztet bennünket. Jézus Krisztus áldozatára emlékeztet, aki testét és vérét adta értünk, hogy az életünk általa megújuljon, hogy egyáltalán benne életünk legyen. Ezért rendelték el eleink.
Sajnos, egy régi konfirmációi könyv nyomán átment a köztudatba, hogy az egyházi év egy ünnepes és egy ünneptelen félévre oszlik. Rossz volt a megfogalmazás, mert az egyházi év első felében, az úgynevezett ünnepes félévben vannak az üdvtörténeti ünnepek, de a második félév sem ünneptelen félév, hiszen ott vannak pl. az úrvacsora jegyeiért, a reformációért, az örökkévalóságba való előretekintésért hálát adó ünnepek. Ezeket az ünnepeket éppen azért ünnepeljük, mert az Isten üdvtervének Krisztusban való beteljesedése után folytatódik az egyház élete, az Isten kegyelmi munkája, és ebben, ezáltal élünk mi magunk is. És minden évben van miért hálát adnunk, mert Krisztusban létezünk, és Krisztusban vagyunk.
Az újkenyéri és újbori hálaadás annak hálaadása egyrészt, hogy a következő esztendőben is lesz mivel megünnepelni a Jézus Krisztussal való közösségünket. De még inkább: az újbori és újkenyéri hálaadás emlékeztet arra, hogy Isten szeretetét nem a kapott javakon tudjuk lemérni legjobban, hanem a golgotai kereszten. Téved az, aki abban keresi Isten szeretetének a jeleit, hogy mennyi java van, mennyire egészséges, hogy van-e éppen munkája neki vagy gyermekeinek, szeretteinek, van-e lehetősége éppen beruháznia családjának?
A földi élet javai ráadásul adatnak, a legnagyobb ajándék, az Úr Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelme mellé. Minden egyéb ráadás. Ezek mind ráadásul adatnak nektek.
Természetes, hogy amikor hálát adunk a Jézus Krisztussal való közösségért, és hálát adunk az Isten gondviseléséért, az aratásért és a szüretért, akkor ránézünk arra is, ami a kezünkben van, ami a kamránkban van, ami a pénztárcánkban van. S van, aki ezt a rátekintést nagy-nagy hálával tudja megtenni, mert bőségesen adatott, s van, aki szorongó szívvel. Van, aki azt tudja mondani: gazdagon megáldott engem az Isten, s van, aki felsóhajt: Uram, hogy fogom kihúzni a következő fizetésig, a következő nyugdíjig, a következő tavaszig?
De a hálaadás eredeti gondolata nem azt takarta, hogy hálát adok azért, amim van, hanem azt, hogy dicsérem az Istent, aki gondoskodik, aki mindig velem van. Mindenben, mindenért Istenhez fordulok. Mindent Istentől várok, így hát mindenért Istennek adok hálát. És az eredeti szövegben ez a „mindenért” – ami teljesen természetesen fordítható így is, és jó pár fordítás így adja vissza – fordítható úgy is: „mindenben”. Mindenben adjatok hálát. Minden körülmények között adjatok hálát. Vagy, ahogy az Aranyas Biblia fordítása visszaadja: „Minden dolgokban hálákat adjatok”… Azért adok hálát, mert van Istenem, akihez kiálthatok: „Ínségemben, szükségemben kérlek engem ne hagyj!”
Az, hogy mindenben, mindenért hálát adjatok, azt a felismerést hozza magával, hogy ami az enyém, az nem az enyém! Hanem az Istené. Használatra kaptuk. Mindenünk, amink van, az az Istené. Ezért adunk mindenben és mindenért Istennek hálát. Használatra kaptuk, de el kell számolni vele. Tudom, hogy ez a mai világban egyáltalán nem tetszetős gondolat. De az élő Isten nem ismeri el a magántulajdon szentségét. Az ÚRé a föld, és annak teljessége.
Éppen ezt valljuk a Heidelbergi Kátéban is vigasztalásnak az első kérdés-feleletben: „Nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.” Ha pedig már én sem a magamé vagyok, akkor mennyivel inkább nem az enyém az, amit Istentől kaptam? Mindenestől a Krisztusé vagyunk! Ha pedig ez így van, és ennek örülünk, és ez a vigasztalásunk, akkor el kell fogadnunk, hogy joga van az Úr Jézus Krisztusnak, joga van a Szentháromság Istennek mindenünkkel rendelkezni.
Amikor minden vasárnap elhangzik az adakozásra felhívás, akkor az nem azért történik, mert üres a gyülekezeti kassza és fel kell tölteni. Hanem arra emlékeztet, hogy a hálaadás, a mindenben, mindenkor és mindenért történő hálaadás az istenfélő ember életének része. Nemcsak érzés a hálaadás, nemcsak a mi pillanatnyi hangulatunktól függ, hanem szent kötelezettségünk is.
A hálaadás életforma. És erre tanította a népét, a választott népet – és Krisztusban mi is a választott néphez tartozunk – erre tanította Isten a kezdetektől fogva. Ez az életforma és életérzés abból fakad, hogy amim van, azt nem magam szereztem magamnak, hanem Isten ajándékozott meg vele. Jaj, nekem, ha magam szereztem magamnak, figyelmen kívül hagyva az Isten törvényét. Voltak erre intő jelek! És ne felejtsük el, Isten ezeket az ítéleteket jelként adta, mint például Ákán ítéletét. Ákán bűne, aki Jerikó ostrománál félretett magának a zsákmányból, pedig Isten azt mondta, hogy mindent irtsatok ki, semmi nem lehet a tiétek, minden az ÚRé, mindent pusztítsatok el, mert szent háború ez, nem zsákmányszerző háború. Ákán azonban félretett magának, elrejtette, és Isten az egész népet számon kérte emiatt. Az egész népet bűntette, míg ki nem vetették maguk közül a gonoszt. Mert azt üzente ezzel az Isten: soha ne felejtsétek el, hogy a ti otthonotokban csak tiszta szívvel, tiszta kézzel szerzett vagyon lehet, a többit én nem tűröm! Ezért kellett Zákeusnak is, amikor befogadta Jézust az otthonába, nemcsak azt meghallania, hogy ma lett üdvössége ennek a háznak, hanem a Szentlélek elvégezte a szívében, hogy: visszaadok mindent, amit igazságtalanul szereztem magamnak. Többszörösét adom vissza. És amikor Anániás és Szafira bement a gyülekezet elé, hogy mi mindenünket odaadtuk az Istennek, akkor meg kellett halniuk. Nem azért, mert nem adták mindenüket oda, hanem azért, mert be akarták csapni az embereket és az Isten Szentlelkét. Azt állítva, hogy mi mindent adunk… Isten nem azt mondja, hogy adjatok mindent, hanem azt, hogy amit tudtok adni, azt adjátok őszinte szívvel. Miközben újra és újra tanít arra, hogy az adakozás, pontosabban a hálaadás az Isten népének szent kötelezettsége, életformája. Ezért hangzik újra és újra az Ószövetségben például a tizednek a tanítása, hogy mindenetekből tizedet adjatok. Isten gyermekének a Szentírás alapján természetesnek kell lenni, hogy mindenemből tizedet adok.
Jaj nekem, ha magam szereztem magamnak, figyelmen kívül hagyva az Isten törvényét! Akkor meg kell tisztítanunk a szívünket, kezünket, különben Isten intő jelei, amiket régen adott, rajtunk is bekövetkezhetnek. Mert számon kéri az Isten, különösen az ő népétől, hogy vajon mindenért hálát tud-e adni, úgy szerezte vagyonát, hogy mindenért hálát ad, vagy pedig nem tud hálát adni, mert a lelkiismerete nem tiszta.
Ha pedig nem magamnak szereztem, hanem tudom, hogy Isten ajándékozott meg mindennel, akkor azt a szüntelen, a mindenekben való, jóban és rosszban, nehéz és könnyű életszakaszban való hálaadással fejezem ki. Amim van, az nem az enyém, hanem a Mindenható Istené, ő rendelkezik vele, ezért joga bármit parancsolni. Mert hogy az úrvacsorai közösségben éppen azt éljük meg, hogy nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. Aki az ő tulajdonába vett, és így visz el egészen a mennyei hazáig, az örökkévalóságba. Neki joga van azt mondani, hogy osztd meg az utolsó falatodat is. Joga van azt mondani, hogy minden jövedelmed tizedét különítsd el, és kizárólag az Isten dicsőségére használd fel. Akár úgy, hogy betegeknek adod tovább, rászorulóknak adod tovább, akár úgy, hogy Isten dicsőségére adományként odaadod. Joga van azt mondani, hogy aratás után ne gyűjtsd be az elhullott kalászokat, a szüret után nem böngészd végig szőlődet, hanem az ottmaradt kalászok és fürtök legyenek az éhezőké. Joga van azt mondani, hogy adj a koldusnak kenyeret, és joga van azt mondani, hogy adj kölcsönt, semmit sem kérve vissza. Joga van azt mondani, hogy légy vendégszerető, vagy gondoskodj a nálad szegényebbről.
Isten Igéje pedig nem tesz különbséget itt szegény és gazdag között, mert mindenkiről ő tud gondoskodni! Ő a Gondviselő Isten. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” S ha ez így van, ha Krisztussal közösségben vagyunk, akkor Jézus Krisztus rendelkezik velünk, és azzal, amink van.
Gyülekezetünk gondnoka mondta el egy nem régen történt élményét. A Pennyben vásárolt, s amikor már nagyon fáradtan hazaérkezett, még egyszer átnézte a blokkot, mert ahhoz képest, ahogy fejben számolta vásárlás közben, mennyit fog fizetni, sokkal kevesebbet kértek a kasszánál. Be is igazolódott a gyanúja, az egyik élelmiszert, amit aznap ebédre vett, a pénztárnál vagy nem húzta le, vagy nem olvasta le a gép, de ezt nem vette észre a pénztáros. Nagyon fáradt volt, de azt mondta: nem tudott volna olyan ételt enni, amihez nem becsületes úton jutott, így visszament a boltba. A biztonsági őr azt mondta: ilyennel még nem találkozott. S Juliska néninek így volt alkalma röviden, de határozottan szólni Istenről, Jézus Krisztusról, akinek szolgálni akar egész életében, s aki nem engedi, hogy a kezünkhöz nem becsületes módon tapadjon bármi is.
Nem tulajdonosai, hanem felügyelői, ha úgy tetszik, gazdatisztjei vagyunk a ránk bízott javaknak. A tulajdonosnak, Jézus Krisztusnak bármikor joga van rendelkezni azzal, amit nekünk adott. És van joga rendelkezni velünk is, hogy minden dolgunkat becsületben és igazságban végezzük.
Néhány nappal ezelőtt egy Debrecenben tanuló istenfélő diáktól hallottam, hogy a bátyja a cégétől, az irodaházból drága íróeszközöket hozott: használd. Hogy került ennyi hozzád? Tudod, két nullával elírták az éves mennyiséget a rendelésen, így mindenki néhány darab helyett néhány dobozzal kapott. Sehogy sem értette a bátyja, hogy ez az istenfélő fiú miért utasította vissza: neki nem kell az így szerzett toll. – De hát nem loptam, ezt csak úgy hozzánk vágták! – De lopás a tévedés le nem leplezése is!
Amire nem mondhatom el, hogy azt Istentől kaptam, aminél az Isten előtti hálaadást nem tudom elvégezni a nyugtalan lelkiismeret miatt, azt rendezni kell. Hiszen nem a magunké, hanem Jézus Krisztus tulajdona vagyunk!
Az újbori hálaadás is elsősorban nem az elvett javakért való hálaadás, hanem azért való hálaadás, hogy Jézus Krisztussal közösségben lehetünk, aki örökkévaló szeretettel szeret. Aki vérével tisztára mosott, minden bűnünktől megtisztítva. Aki feláldozta magát értünk, hogy életünk legyen általa. Ezért rendelkezhet ő mindenünkkel. Ezért vagyunk sáfárai és nem tulajdonosai mindennek.
Ez az alapja a szeretetszolgálatnak. Ez az alapja az adakozásnak. Ez az alapja a szolgáló életnek. Az időm, az erőm, a tudásom, azé, akitől kaptam. Arra kaptam, hogy jól éljek vele, hogy megőrizzem, hogy felhasználjam úgy, ahogy mennyei Atyám rendelte. De csak akkor tudjuk ezt megtenni, ha mindenben készek vagyunk hálát adni Istennek.
Isten ennek a gyülekezetnek az adakozás kegyelmi ajándékát adta. Megalakulásától kezdve, és minden megújulásakor gyülekezetünkben a hálaáldozat természetes és bőséges volt. Nem adhatok eléggé hálát az Istennek, hogy egyre többen sáfárságnak tekintik a javaikkal való gazdálkodást. És hordozzák a gyülekezet terheit anyagi áldozatvállalással, hálaadással. De hordozzák nemcsak a gyülekezet terheit, hanem szegények, elesettek terheit is. Szent kötelességünk ez az élő Isten előtt, akitől mindent és mindenünket kaptuk! Tegyük ezt tovább és növekedjünk benne hálaadással.
De az Ige továbbra is ösztönöz, figyelmeztet és tanácsol: minden dologban hálát adjatok, mindenben és mindenért hálát adjatok. Ne a körülmények határozzák meg a hálaadást, hanem Jézus Krisztus értünk hozott áldozata.
Mindenben, mindenért hálát adva, hiszen ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. Erősítsen bennünket ebben a Jézus Krisztussal való közösség is, a bűneinkért való ítéletet magára vevő Úr Jézus Krisztussal való közösség, az úrvacsora. Ámen.