CSAPÁSOK, MELYEK ESZMÉLTETNEK
(2014. augusztus 27.)

Textus: 2Móz 7, 1 – 10, 29. v.
Énekek: 50/1-9; 468/1-6;

Az ÚR azt mondta Mózesnek: Lásd, olyanná teszlek a fáraó előtt, mintha isten volnál. Testvéred, Áron pedig a prófétád lesz. Te mondj el neki mindent, amit én parancsolok neked. Testvéred, Áron, meg beszéljen a fáraóval, hogy bocsássa el országából Izráel fiait. Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, a fáraó nem hallgat rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. Akkor majd kihozom seregemet, az én népemet, Izráel fiait Egyiptomból súlyos ítéletekkel. Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az ÚR, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait. (2Móz 7, 5. v.)

Szeretett Testvéreim!
Ma az Egyiptomot ért első kilenc csapásról lesz szó. Mivel a Szentírásban ez 4 részt ölel fel, természetesen nem lehet kitérni mindegyik csapásra részletesen. Isten segítségét kérve megpróbálom a lényeget összegezni, már ez is viszonylagos, s lehet, hogy egy más alkalommal máshol húznám meg a lényegesnek tartott elemek vonalát.
Isten az Egyiptomra zúdított csapásokkal előkészítette Izrael fiainak kivonulását a birodalomból. Ezek a jelek és csapások legalább annyira szóltak az Egyiptomiaknak, mint amennyire szóltak az izraelieknek is. Mind az egyiptomiaknak, mind az izraelieknek meg kellett tudniuk, hogy kicsoda az ÚR, aki így jelentette ki magát: Vagyok, aki Vagyok. Vagy: leszek, aki Vagyok. Vagy: Vagyok, aki leszek… Akárhogy is próbáljuk visszaadni Isten önkijelentését, a lényeg azon van, hogy az Isten mindenütt jelenvaló, mindenütt cselekedni képes, mindenütt teljhatalommal bíró Isten. Aki ott van, aki elől nem lehet elrejtőzni, aki mindig bele tud szólni az események folyásába. Aki kikerülhetetlen.
Nem lehet kétséges, hogy azalatt a több, mint négy évszázad alatt, amíg az izraeliek Egyiptomban élnek, sok vallásos hiedelmet átvettek az Egyiptomiaktól. Hiszen, amikor Kánaán földjére értek, néhány évtized alatt eltanulták az ottani bálványimádás szokásait is. Az egyiptomi hiedelmekből nekik is ki kellett gyógyulniuk, s el kellett jutni oda, hogy vallják: „Halld meg, Izráel: Az ÚR a mi Istenünk, egyedül az ÚR!”
Az ÚR jelen van Egyiptomban. Az ÚR uralkodik Egyiptomban. Még abban is Ő van jelen, hogy megkeményíti a fáraó szívét, azaz a fáraó nem azt teszi, amit ő akar, hanem amit Isten rendelt el számára.
És tulajdonképpen nem is tíz, hanem tizenegy vagy inkább tizenkét jelről és csapásról kellene beszélnünk. Mert az első csapás éppen ez: a fáraó szívét megkeményíti az Isten. Kicsoda ugyanis a fáraó az egyiptomiak számára? A fáraó az egyiptomi gondolkodás szerint: isten. Ő Hórusz, és ő Ré, a napisten fia. Bár később a napisten kultusza és több más istenség kultusza összefonódott, és volt, amikor Hóruszt és Rét is összevonták, egy megmaradt: a fáraó maga is isten.
A kilencedik csapás, a három napos sötétség után, a 10. rész végén olvashatunk arról, hogy a fáraó azt mondja Mózesnek: „Takarodj előlem! Vigyázz, ne kerülj többé a szemem elé, mert meghalsz, ha még egyszer meglátlak! Mózes így felelt: Jól mondod. Nem látsz engem többé!” Véleményem szerint a Károli fordítás, amely az eredeti szöveg szerkezetét jobban visszaadja, azt is kifejezi, amit az újabb fordítások nem. A Károli fordítás így hangzik: „És monda néki a Faraó: Menj el előlem; vigyázz magadra, hogy többé az én orczámat ne lásd; mert a mely napon az én orczámat látod, meghalsz. Mózes pedig monda: Helyesen szólál. Nem látom többé a te orczádat.” Itt az orcámat látni, nem egyszerűen azt jelenti, hogy találkoznak, látják egymást, hanem az isteni fenségnek a kifejezése. Nem láthatod az én isteni személyemet. És Mózes hasonlóképpen válaszol: Helyesen szóltál, nem látom többé a te isteni személyedet. Azaz az orcádat.
Mózes II. könyvében, a 33. részben, már az aranyborjú miatti ítéletet követően az ÚR és Mózes között ez a párbeszéd hangzik el: „Ha valóban megnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hadd tudjam meg tőled, hogy megnyertem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! Az ÚR így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.”
Tehát az orcádat látni, több mint látni egymást: „az isteni személyeddel találkozni” – jobban ideillik. Amikor ugyanis legközelebb találkoznak Mózes és a fáraó – mert találkoznak még – akkor már nem az isteni fáraó beszél le fentről Mózeshez, hanem az isteni méltóságától megfosztott, nyomorult emberi uralkodó, aki szinte könyörög, hogy menjenek már innen az izraeliek. S a végén ezt mondja: „Kérjetek áldást rám is!” Egy istenség nem kér áldást a maga számára. Ezt csak egy isteni méltóságától megfosztott ember teheti.
De ezzel a csapással és az itt szereplő összes csapással az Örökkévaló Isten egyszer s mindenkorra szekularizált, megfosztott isteni méltóságától minden teremtményt mennyen és földön. Aki az Istent féli, annak számára nem lehet többé isten semmilyen hatalmas ember, semmilyen élőlény, semmilyen természeti jelenség, semmilyen földi és földön kívüli élet. Csak és kizárólag a mindeneket teremtő Szentháromság Isten!
Tehát a nulladik, vagy tizenkettedik csapás Egyiptomon a fáraó istenségétől való megfosztása. S valójában beleillik a sorba, mert az úgynevezett tízcsapás Egyiptom isteneinek a trónfosztásáról szól. Arról szól, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, az el nem égő csipkebokorban önmagát kijelentő Isten, az ÚR, a Vagyok, aki Vagyok, Ő Isten minden más isten fölött. Ezt értenie kellett Egyiptomnak és értenie kellett Izraelnek is.
A csapások sora csapás mindazokon a jelentős, Isten által teremtett, de istenként tisztelt természeti jelenségeken és élőlényeken, amelyek köré fonódott az egész egyiptomi hitvilág.
Az első csapás, ami csak a szűk, belső udvart érte, de már az egyiptomi istenségek fölötti hatalom első, s valójában nem is olyan enyhe megjelenítője, amikor Áron botjából lett kígyó elnyelte a mágusok botjából lett kígyókat. Pedig a kígyóistennő egy időben a királyok völgyének őrzője volt. Ez a jel, csapás még nem hatott meg senkit igazán. De aztán a megtermékenyítő, éltető Nílustól a fényt adó, különösen, több néven is tisztelt nap-istenig, sorban elbuknak Egyiptom istenei az ÚRral vívott küzdelemmel szemben. És az ebben a küzdelemben való diadalmat fokozza, hogy az ÚR népe rövid idő után mentesül a csapásoktól.
A szoros értelemben véve vett csapások közül az első Hápi istent sújtja. A Nílus válik vérré, ihatatlanná és egyúttal halálos elemmé, ahol a halak is elpusztulnak. A második csapás során Heket istennő, vagy másként a Hápi-Nílus isten háremét alkotó békaistennők sokasága lesz utálatossá az Egyiptomiak előtt. Heket istennőt tartották a születés és újjászületés istenének, a szülő nők és az újszülöttek védelmezőjének. Sokan hordták amulettként a békaképet Egyiptom egyes korszakaiban. Ez a nagy tisztelettel körülvett állat lett utálatossá egész Egyiptomban.
A harmadik és negyedik csapásról valójában az ókortól kezdve folyik a vita, hogy tulajdonképpen mik lehettek. A szúnyogok és böglyök fordítás is visszanyúlik az ókorra, de nincs egyértelmű, megnyugtató válasz, hogy miről van szó. Mivel mindössze három helyen találhatóak meg ez a szavak az ÓSZ-ben, s mindhárom alkalommal ezzel a csapással kapcsolatban, ezért a vita eldöntetlen marad.
Mert amit szúnyognak fordítanak, az jelentheti a férgeket, tetűket, mindenféle kellemetlen élősködőket is. Az eredeti szöveg úgy is érthető, hogy az emberekben és az állatokban, vagy az emberek és állatok között voltak ezek az élőlények, s ez inkább férgekre, tetvekre utal, mint ahogy az is, hogy olyan soknak látták azokat, mintha minden por azzá vált volna. Porból lettek, porként nyüzsöghettek, s ezzel a sivatag istene is utálatossá vagy kiszolgáltatottá válhatott az egyiptomiaknak. Itt már hiába próbálkoznak a mágusok, hogy megismételjék a csapást, tehetetlenek. Maguk is elismerik, hogy Isten erősebb náluk. Isten ujja ez!
A böglyöknek fordított szó, amit fordítanak csípős legyeknek, ártalmas bogaraknak, szintén nem tudjuk, hogy pontosan mi. Az eredeti szöveg valami keveréket, vagy sötétséggel kapcsolatosat jelent, rejtőzködő életmódú állatokra utaló szót is jelenthet. Sőt, az egyik, zsidó eredetű fordítás megkockáztatja, hogy kígyóval és skorpióval azonosítja, amiknek szintén van istene az egyiptomi mitológiában. Szembetűnő, hogy maga a csapás nem a szabadban, hanem a házakban érte az egyiptomiakat és az embereket. Nincs szó itt külön az állatok szenvedéséről. Ezért is gondolnak más, rejtőzködő életmódot folytató rovarokra, akár hangyákra is.
A rovarokkal sújtó csapás egyúttal a szent állatként tisztelt szkarabeuszon is csapás. A szkarabeusz, azaz ganajtúró bogár amulettjeivel tele vannak a múzeumok, sok tízezer ilyen ókori egyiptomi amulettet találtak. Az a bogár, amely a megújuló élet jelképe, amelynek az egyiptomi neve egyben a felkelő nap, a hajnali nap neve is, most a pusztulás, az irtózat jelképévé válhatott. A 78. zsoltár szerint ezek az állatok marták őket, s érdekes, hogy ugyanezt a szót az 1990-es fordítás a 105. zsoltárban következetlenül bogaraknak adja vissza.
Ettől a csapástól kezdve különválik Izrael népe és Egyiptom népe. Az izraelitákat nem sújtják többé a csapások. Erről az egyiptomiaknak többször is meg kellett győződniük. Az ÚR különbséget tett népe és Egyiptom között. Érteni kellene belőle, de a fáraó konok maradt, mert Isten végérvényesen meg akarta mutatni rajta hatalmát. És Izraelnek is meg kellett látnia az ÚR teljhatalmát.
Következő csapásként dögvész pusztított, ami az anyagi veszteségen túl azért is súlyos, mert több istenről is azt tartották, hogy bika képében is megjelenhet. Majd hólyagos fekélyektől, talán valamilyen himlőjárványtól szenvedett Egyiptom, s ekkor már a mágusok meg sem tudtak jelenni a fáraó előtt.
A következő csapás hatalmas, hosszan tartó zivatar, jégeső lett. Ami egy újabb istenség megaláztatását jelentette. Mert ezt a vihart Széth, aki az Újbirodalom idején a vihar istene is volt, nem tudta feltartóztatni, leállítani. E hatalmas vihar előtt Isten azzal mutatta meg könyörületét, hogy előre figyelmeztette a fáraót és népét: Mentsd az életed! Mert Isten akkor is az volt, ami ma: Olyan Isten, aki nem akarja a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Már csak ezért is félelmetes, ha például a keresztyének védelmében a keresztyének ellenségeit gyűlölni kezdjük. Mert Isten nem gyűlöli népének ellenségeit, hanem meg akarja menteni.
Most már az egyiptomiak is félni kezdték az ÚR nevét. Voltak, akik hallgattak az intésre, és bemenekítették embereiket és jószágaikat fedett helyre. Erre utal Isten szava: megtartottalak, hogy megmutassam neked az erőmet, és hirdessék nevemet az egész földön. (9, 16.) Megrendítő, ahogy a fáraó egyre jobban megalázkodni kényszerül, mégha ezt csak addig teszi is, amíg megkönnyebbül:
Ezúttal vétkeztem! Az ÚR az igaz, én és a népem pedig bűnösök vagyunk. (9, 27.) Vétkeztem a ti Istenetek, az ÚR ellen és tiellenetek. (10, 16.) Ez az ideiglenes megalázkodás arra figyelmeztet minket, hogy az az igazi bűnbánat, amit a bűn elhagyása követ. De sokszor fárasztjuk mi is a mi Urunkat olyan bűnvallásokkal, amelyekben nincs ott a bűn elhagyásának készsége!
Majd Isten sáskákat hozott fel Egyiptom földjére, amelyek a maradék terményt is elpusztították. II. Ramszesz és nyomában a következő uralkodók nagy gondot fordítottak arra, hogy a népről gondoskodjanak. Most éppen a fáraó makacssága akadályozta meg azt, hogy Egyiptom népének élelmezéséről gondoskodni lehessen.
A következő, egyben utolsó előtti csapás a háromnapos sötétség. Olyan erős volt Egyiptomban az Újbirodalom idején napkultusz, hogy az el nem múlni akaró sötétség, a Nap fénye, a napkorong elrejtése szinte minden egyiptomi istenség legyőzését jelentette. Nemcsak a sötétség nyomasztó terhe, hanem az istenségek tehetetlensége volt igazán rémisztő a fáraó népének. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy gyakorlatilag már az egész nép belefáradt ebbe a harcba. Kiszolgáltatottá váltak az egyiptomi istenek, sőt, mintha nevetségessé is lettek volna. A fáraó azt mondta: nem ismerem a ti isteneteket, nem ismerem az URat. Meg kellett ismernie az URat.
De mi vigyázzunk itt: A másik hitének nevetségessé, vagy éppen gonosszá válása, minket nem indíthat sem gúnyra, sem gyűlöletre! Még inkább könyörögnünk kell, hogy a mi hitünk ne váljon se gonosszá, se nevetségessé! Egyiptom istenein az ÚR győzött, nem az izraeliek. Most, amikor sok fanatikus hitben élő szítja a gyűlöletet a világon, nekünk, keresztyéneknek különösen is alázatosaknak kell maradnunk. Nem lehet bennünk felsőbbrendűségi érzés a hitünkkel, vallásunkkal kapcsolatban. Nem a hitünk és vallásunk győz más hitek és vallások fölött, hanem az Úr Jézus Krisztus. Nekünk azt kell megélni, bizonyítani, pontosabban engedni, hogy Jézus Krisztus bizonyítsa: Itt van Isten köztünk… Nem a felsőbbrendűségi érzéssel lehet megnyerni a más vallásúakat, a hitetleneket Krisztusnak, hanem az irgalmas, odahajló, mentő szeretettel. Miközben teljes bizonyossággal valljuk, hogy Krisztusban van egyedül üdvösség és az egyházon kívül nincs üdvösség. Ez a teljes bizonyossággal megvallott hit egyrészt megóv a megalkuvástól, másrészt alázatban tart Isten és emberek előtt.
Bár az élet megélése és a túlélés érdekében sokszor készek vagyunk megalkuvásra, Krisztust is megtagadva, és ez a kísértés mindig megmarad Jézus Krisztus visszajöveteléig, tudnunk kell, hogy a más vallásokkal, a világgal való kiegyezés a hit dolgában, az Isten akaratának teljesítésében végül a mi hitünk elgyengüléséhez vezet. Magunkat szolgáltatjuk ki, ha jobban bízunk emberekben, dolgokban, magunkban, mint az élő Istenben. Ez adhatott erőt a mártíroknak a mártíromság vállalásához, mert nem ők akartak felülkerekedni, hanem engedték, hogy Jézus Krisztus győzzön. Nem azt jelenti ez, hogy soha nem védheti meg magát a keresztyén közösség. De akkor vonuljon harcba, ha tudja, hogy az ÚR vonul előtte. A mi hadakozásunk fegyverei nem testiek… A Római Birodalmon belül évszázadokig nem volt keresztyén felkelés. De volt hívő tanúságtétel…
Irak jól példázza: az ún. keresztyén államok támadása nem hogy megerősítette volna, hanem meggyengítette a keresztyének helyzetét. Mégis: mit lehet tenni például az Iszlám Állammal? Engedjék, hogy eluralkodjon? Egy bizonyos. Ha harcra kényszerülnek a keresztyének: ne legyenek olyanná, mint az ellenségeik. Van, amikor nem lehet már mást tenni, csak harcolni az otthonaikért, a családjaikért. De más védekezni és más gyűlölettel ölni és pusztítani. Mert a gyűlölet gyűlöletet szül. Az erőszak erőszakot szül. A bosszú bosszút gerjeszt.
Végül a sok tanulságból, mondanivalóból még egyet kívánok kiemelni. Mózes, aki népéért felelős vezető volt, egyre fokozódó kísértésnek volt kitéve. A népe érdekében, az eredmény érdekében való megalkuvás kísértésének. A féleredmény kísértésének. Az ez is több, mint a semmi kísértésének. Aminek ki vannak téve ma is a vezetők, a lelkészek, gondnokok, presbiterek, szülők és nagyszülők. Isten megmondta Mózesnek, hogy mit szándékozik tenni. Népét kiszabadítani Egyiptomból. De lesz-e Mózesnek türelme mindezt kivárni? Hiszen közben a fáraó ígérget. Egyre többet ígérget. S eljött az a pillanat, amikor minden eddigi ígéretét visszavonja. Sőt fenyeget. Hát nem lett volna jobb vele kiegyezni? A bűn természete olyan, mint a sarokba szorított patkányé: Akkor látszik a legveszélyesebbnek, amikor már mindjárt vége. Nem lenne jobb mégis kiengedni?
Mózes kitart mindvégig, de ehhez az kellett, hogy bízzon Isten ígéreteiben. S ne álljon meg félúton. Mózes nem politikus volt. Nem engedményeket akart elérni, hanem a szabadító Istent követte. Akarjuk-e mi a szabadító Istent követni, vagy pedig sikereket akarunk elérni? Eredményt akarunk felmutatni minden áron?
Nem szabadult volna meg Izrael Egyiptom fogságából, vagy legalább is nem Mózes idejében, ha Mózes megállt volna, s megelégedett volna egy kisebb eredménnyel, az előbbieknél valamivel nagyobb engedménnyel, amit a fáraó kínált.
Ma is imádkoznunk kell a vezetőinkért, hogy kövessék és teljesítsék Isten akaratát, még akkor is, ha egy-egy időben látszólag csak a veszteségeink, a bajaink nőnek. Ha látjuk a Mindenhatót magunk előtt, ha nem felejtjük el, hogy Ő menny és föld Ura, akkor Ő nekünk segíteni fog Szentlelkével Jézus Krisztusért, hogy mindvégig megálljunk, mindvégig kitartsunk, és ne álljunk meg félúton. Mert ha Isten elindított és megállunk mégis félúton, az maga a vereség, a halál.
Fogadjuk el Isten Igéjének bátorítását, amely így tesz vallást az Örökkévaló Istenről: „A hűségeshez hűséges vagy (Károli: az irgalmashoz irgalmas vagy), a feddhetetlen emberhez feddhetetlen. A tisztához tiszta vagy, de a hamisnak ellenállsz.” (Zsoltárok 18, 26-27. v.) Ámen