ÁLDOTT
(Sarkad-Újtelek, 2012. május 13._du)

Textus: 5Móz 28, 1-10. v.
Énekek: 168/1-4; 393/1-2;

„Ha engedelmesen hallgatsz az ÚRnak, Istenednek a szavára, ha megtartod és teljesíted mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok neked, akkor a föld minden népe fölé emel téged Istened, az ÚR. Rád szállnak mindezek az áldások, és kísérnek téged, ha hallgatsz az ÚRnak, Istenednek a szavára. Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Áldott lesz kosarad és sütőteknőd. Áldott leszel jártodban-keltedben! Vereséggel sújtja az ÚR ellenségeidet, ha rád támadnak: egy úton vonulnak föl ellened, de hét úton menekülnek előled. Áldást bocsát az ÚR csűreidre és minden vállalkozásodra, és megáld azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked. Az ÚR a maga szent népévé emel téged, ahogyan megesküdött neked, ha megtartod Istenednek, az ÚRnak a parancsolatait, és az ő útjain jársz. A föld valamennyi népe látni fogja, hogy az ÚR nevéről neveznek, és félnek tőled.”

Szeretett Testvéreim!

Ahogy alakul egy-egy nyelv, úgy történik meg, hogy egy-egy szó eredeti jelentése homályba merül, és a másodlagos jelentése kerül előtérbe, már inkább csak azt használják. Amikor a hétköznapi nyelvben használjuk például, hogy valakit arra sarkal, vagy valakit beleloval, már nem is jut feltétlenül eszünkben, hogy mindkettő a lovagláshoz kötött szavunk volt eredetileg, és onnan vették át eleink az emberi kapcsolatokban való használatra. Az, amikor a ló véknyába vágta valaki a sarkát, akkor az az ösztönzést jelentette, az pedig, hogy beleloval, a hajszolást, a lóhalálában való vágtatást hozza elénk képként. De ezek a szavak immár a lovak nélküli önálló jelentéssel bírnak a hétköznapi nyelvben.
Többször hallottuk a felolvasott Igében az áldás, áldott, megáld szavakat. Az a különös ebben, hogy a kegyességi nyelvben ugyanúgy használjuk ezt a Szentírás nyomán emberekre, mint Istenre. Áldott a Felséges Isten (1Móz 14, 20. v.). Áldjuk az URat. (Zsolt 115, 18. v.) Áldott legyen az Isten! (Zsolt 66, 20. + 68, 36. + Dán 2, 20. v.) Hogyan is áldhatnánk meg mi a Mindenhatót? Hogyan is juttathat az ember kívánsága áldást az Örökkévalónak? És értjük mi a szövegkörnyezetből általában, hogy itt Isten magasztalásáról van szó, de mégis különösnek hathat az áldásmondás arra, Aki egyedül forrása minden áldásnak és jónak!
Az áldás szó azonban a térd szóból, a térdhajtás kifejezéséből ered. Az ókori ember a külső javakban tudta meglátni először azt, hogy valakivel vele van az Isten, valakit támogat az Örökkévaló. Áldott az, aki előtt térdet hajtanak mindenek. Áldott az, akit az Isten elhalmozott minden földi jóval: gazdagsággal, hatalommal, hírnévvel, elismertséggel, bölcsességgel, tehetséggel. Áldott ezek szerint az, akinek olyan javai vannak, amelyek a többi ember fölé emelik őt, amelyek arra ösztönöznek, hogy a többiek térdet hajtsanak előtte. Nem véletlen, hogy az a szó, amit a Szentírásban olvasunk, mint áldást, jelenti a dicséretet, a magasztalást is.
Ezt a dicséretet, elismerést, felsőbbséget, hatalmat és tisztességet sokan szeretnék megszerezni, megnyerni. Nem véletlen, hogy az ilyen áldásra olyan sokan törekedtek amióta csak a bűn megrontotta az embert. Általában azért érezték az előttünk járók is, ahogy mi is, hogy az áldás megszerzése nem egyszerű dolog. Segítségre van szükség hozzá. Ezért igyekeztek is megszerezni ezt a segítséget. Vagy úgy, hogy lekenyerezték az isteneket és az embereket, vagy úgy, hogy eltávolították az útból azokat, akik az efféle áldás akadályainak tűntek. Szintén vagy vallásos cselekedettel, mágiával, vagy pedig erőszakkal, önkénnyel.
Mennyit küzdenek mind a mai napig az áldásért! Legyenek ők azok, aki előtt térdet hajtanak, hódolnak! Ezért aztán erőszakkal, vallásosság segítségül hívásával, istenekre, vagy éppen Krisztusra hivatkozva, embereket megfenyegetve, megzsarolva, vagy lefizetve, megvesztegetve, lopva, csalva, hazudva, csak mindenképpen eljussanak oda, ahol elmondhatják: enyém a gazdagság, enyém a hatalom, enyém a dicsőség, az elismertség…
Szégyen beszélni is arról, hogy hányféleképpen, milyen istenek segítségül hívásával, kiszolgálásával próbálták az Izrael szomszédságában élő népek megszerezni az áldást, amiktől eltiltotta Isten a saját népét!
Szégyen beszélni is arról, hogy hányféleképpen próbálják meg ma is, még keresztyének is, megszerezni a földi javakat, a befolyást, a hatalmat, a dicsőséget, s amikor megszerezték hazugsággal, erőszakkal, ármánykodással és mások beszennyezésével, félrevezetésével, akkor pedig arról beszélnek, azzal dicsekszenek, hogy megáldott minket az Isten, mert térdre kényszerítettük ellenfeleinket és még azokat is, akik minket szerettek…
Pedig, ha figyelmesen olvassuk a mai Igét, akkor Isten Igéje határozottan elmondja, hogy egészen más az áldás útja. Isten ugyanis nem engedi, hogy megvesztegessük Őt. Istent nem lehet korrumpálni, beszennyezni. S mindazt, amit nem az Ő igazsága szerint szereztünk magunknak, előbb vagy utóbb elveszi tőlünk, és megfoszt az olyan dicsőségtől, amellyel nem dicsőíthetjük az örökkévaló Istent, mennyei Atyánkat!
Isten ugyanis akkor ígérte áldásait, ha engedelmesen hallgatunk rá, ha teljesítjük parancsait. Akkor emeli népét a föld minden népe fölé. Azaz akkor térdelnek le eléd, ha te Istennek szolgálsz.
Másként megfogalmazva: akkor áld meg az Isten, ha áldod az Istent. Akkor térdelnek eléd, ha te Isten elé térdelsz. Azokat emeli fel a Mindenható, akik hajlandóak Őt felemelni, dicsőíteni és magasztalni.
Egészen más ez az út, mint amit a világ kínál, amire a világ csábít. A világ arra hív, hogy szerezzél meg minél többet magadnak és akkor boldogulsz. Isten pedig azt mondja: adj át minél többet nekem, és akkor lesz az igazán a tiéd, akkor boldogulsz. Nem azoké az áldás, akik mindent megtesznek azért, hogy azt megszerezzék, hanem azoké az igazi áldás, akik teljes szívvel, lélekkel leborulnak az Isten előtt. Éli főpaphoz kemény üzenettel szólt az Isten, mert fiai elhagyták az Isten útját. S ennek a kemény üzenetnek egy része: „… akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak.” (1Sám 2, 30. v.)
Az áldás útja az, ha előbb Isten elé borulunk, s azután azt fogadjuk el tőle áldásként, amivel Ő akar megáldani. Mert nem az az igazi és teljes áldás, amit mi szemmel láthatunk, amire büszkék lehetünk, vagy ami elismertséget szerez nekünk, hanem az az igazi áldás, amivel Isten akar megajándékozni és nevét életünkben megdicsőíteni. Ha valóban őszintén leborultunk Isten előtt, akkor az Ő áldása örömöt szerez nekünk, bármi legyen is az. Akkor mindent átadtunk neki, és többé nem kell attól rettegnünk, hogy Ő valamivel is elkésik, vagy valami rosszat akarna nekünk adni. Mert „ki elválasztá életünk, jól tudja, hogy mi kell nekünk!” (274. dicséret.)
Ha pedig leborultunk Isten elé, térdet hajtottunk előtte, akkor nincs szükség többé arra, hogy az áldásokért térdet hajtsunk a világ hatalmasai előtt. Nincs szükség többé hízelgésre, nincs többé szükség csúszópénzre, nincs többé szükség megalkuvásra, és Isten törvényének a figyelmen kívül hagyására.
Sőt! Minél inkább ragaszkodunk Isten törvényéhez, annál inkább bízhatunk Isten kegyelmében! Nem mintha kiérdemelhetnénk Isten áldásait, hiszen azt mindig ajándékként kapjuk, de mégis bízhatunk Isten ígéreteiben! Ha leborulsz az Isten előtt, ha őt dicsőíted, és előtte hajtasz térdet, akkor Ő, szent nevének dicsőségéért megteszi, hogy meglássák Isten áldását az életedben.
Természetesen Isten nem áldást osztó automata. Ő azt teszi, és akkor teszi, amit, amikor bölcsessége, irgalma szerint jónak lát tenni. De az előtte leborulók, a neki mindent átadók számára elhozza azt az időt, megajándékozza őket azzal, hogy a körülöttük élőknek el kell ismerni: velük van az ÚR. Hiszen „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8, 32. v.) Megmutatja Isten nagy neve dicsőségéért, hogy vele van a Benne bízókkal.
Tegnap este Gyulaváriban erről is hallhattunk Dr. Molnár Róbert kübekházi polgármester bizonyságtételében, tanításában. Arról, ahogy mások, polgármesterek sem akarják neki elhinni, hogy amikor valamiben előrébb léphetett a falu, amelyben szolgál, akkor annak hátterében nem a politikusi kapcsolati tőkéje, nem bélelt borítékok és Nokiás dobozok vannak, hanem egyedül a Mindenható Isten előtti térdeplő imádság. Megáldotta Őt az Isten, mert Ő Istent áldotta mindezekért.
Szeretnénk, hogy áldott legyen az életünk. Szeretnénk, hogy áldott legyen a munkánk, áldott a gyülekezeti életünk. Szeretnénk áldás lenni ebben a városban. Ez nem egyszer előjött a gyülekezeti közösségben való beszélgetésben. Erre pedig egy módszert ad az élő Isten: hajtsunk térdet előtte. Imádjuk Őt, magasztaljuk mindenért Őt, és egyedül tőle kérjük, tőle várjuk az áldást. Hajts térdet Isten előtt, és ő elhozza azt az időt, amikor meg kell látnia barátnak és ellenségnek: veled van Istened az ÚR! Veled van Megváltód, könyörülő Urad, az Úr Jézus Krisztus!
Szégyenkeznünk kell, hogy mennyi áldását elhagytuk, megakadályoztuk Istenünknek, csupán azzal, hogy nem Istennek, hanem embereknek, saját álmainknak, vágyainknak hajtottunk térdet, csakhogy valamit is megnyerjünk ebben a világban.
De most vigyük magunkkal a tanítást, ami egyszerre intés és bíztatás: A Szentháromság Isten azokat áldja meg, azokat emeli fel, akik előtte térdet hajtanak, előtte hódolnak. Azokat gazdagítja meg, akik készek mindent érte odaadni. Jézus Krisztus mondta: „Bizony, mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10, 29-30. v.)
Ámen