Istentisztelet 2015. november 1-jén

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Tim 1,12-17

Textus: 1Tim 1,16

Szeretett Testvérek!

Ki volt ez a Timóteus, akinek ilyen bizalmas hangú levelet írt Pál apostol? Aki előtt feltárta azt a múltját, ami az Egyház és Krisztus követőinek üldözéséről szól.    Timóteus Lisztrából származott. A mai Törökország dél-délnyugati részén képzeljük el ezt a települést, kb. 200 kilométerre északra a Földközi-tengertől. Timóteus zsidó édesanyját Eünikének hívták, édesapja görög volt. Pál apostol legalább kétszer járt náluk. A második alkalommal annyira megkedvelte Timóteust, és a környékbeli keresztyén közösségek olyan jó bizonyságot tettek róla, hogy tanítványának fogadta. Makedóniában és Korinthusban már ott van az apostol mellett. Állandó kísérője lesz, sőt önálló megbízásokat kap, amikor a már meglátogatott gyülekezetekben viszály, nézeteltérés támad, vagy erősítésre van szükségük. Timóteus a börtönbe is elkísérte az apostolt, és, amikor Pál, onnan írja a levelet a filippibelieknek, megemlíti, hogy hamarosan elküldi hozzájuk Timóteust. Igaz fiának nevezte a lisztrai fiatalembert, Krisztus evangéliumának terjesztésében leghűségesebb és legmegbízhatóbb segítőjét. Ne csodálkozzunk hát, hogy a jóval idősebb Pál, mindent megosztott vele, ami a szívében volt. Milyen gazdag az, akinek ilyen lelki társa van! Milyen szegénységben tartja magát az, aki azt hiszi, nincs szüksége senkire, akinek elmondhatja lelki tusakodásait, múltjának szégyenét, Jézusban megtalált örömét! Milyen jó együtt imádkozni azokkal a testvérekkel, akik ezt kérik a felszabadító beszélgetés végén! Milyen szomorú azokat nézni, akik nem élnek a testvéri kapcsolatnak ezzel az ajándékával!

Pál apostol írta. Megírta Timóteusnak azt, amit a legbelső szobában remegett imába az Úrnak. Azt, hogy miért hálás Jézusnak. Minden önteltség nélkül, de annál nagyobb örvendezéssel írja, hogy Jézus megbízhatónak tartotta arra, hogy szolgálatra rendelje. Őt, Pál apostolt, aki még a Saul nevet viselve, Krisztust káromolta, és tanítványait kéjelgő, a szenvedésükben beteges örömet találó erőszakkal üldözte.

Ez volt aztán a váltás, igaz? Jézus nem csak megbocsátotta neki a káromlást és az erőszakoskodást, de úgy tartotta jónak, hogy éppen őt fogja elküldeni azok közé, akik rettegtek tőle. Amikor Pál Damaszkuszból visszatért Jeruzsálembe, annyira féltek tőle, hogy a tanítványok nem akarták maguk közé fogadni. Barnabás, a jeruzsálemiek által jól ismert, megbízható tanítvány azonban „kézen fogta", és elkísérte az apostolokhoz, majd elmesélte nekik, mi történt ezzel a Saulból Pállá lett emberrel a damaszkuszi úton.

Huszonöt éves történetek jutnak az eszembe. Az un. „rendszerváltás" idején megjelentek a templomokban azok a testvérek, akikre nagyon gyorsan rámondták az ítéletet: „Tudom én, hogy ki ez!" Tényleg „azok" voltak. Az egyetlen párt tagjaként jegyzeteket készítettek a templomba járókról. Az előző rendszer kiszolgálóiként, féltve az elért státuszukat, meghúzták magukat otthon. Elfelejtve református szüleiket, hitvalló nagyszüleiket, nem keresztelték meg gyermekeiket, vagy ha mégis, elfelejtették az Isten előtt tett fogadalmukat, és ódzkodtak attól, hogy hitben neveljék őket. Egyházi házasságot akkor kötöttek, amikor úgy gondolták, most már előnyük származhat belőle. Verték a mellüket, hogy melyik, híres templom közelében nőttek fel, de a lelkészek azt mondták, sosem látták őket vasárnap. Most pedig közöttünk vannak. Isten a megmondhatója, hogy - úgy, mint Saul/Pál -, korábban milyen tüzeken sütögették a szalonnájukat; hogyan nyájaskodtak azokkal, akiknek a kenyerüket köszönhették, most pedig ők szidják a leghangosabban őket. A megtalált önismeret által táplált buzgóság mindig gyanús. Mint Pál apostol esetében Barnabás, úgy, az újonnan Krisztus mellett döntők esetében is jó lenne látni azokat, akik hiteles keresztyénként tanúsítják, hogy valóban megtért, vagy Jézust őszintén kereső emberek kerültek közénk. Hála legyen értük a rajtuk is kegyelmet gyakorolt istennek!

És ha nincs senki, aki ide kísérte őket? Ha csak annyit tudunk a templomba újonnan érkezőkről, amit maguk állítanak önmagukról? Akkor honnan tudjuk, hogy nem maradtak Saulok a Saulok? Onnan, hogy Pál apostolhoz hasonlóan, építik a gyülekezetet, annak céljaiért, Isten ügyéért áldozatot hoznak, és régi, Jézus nélküli múltjuk minden elemével szakítanak. Új úton járnak. Istentelen napjaikat, - mint Pál apostol - szemétnek ítélik, és most már áldják azokat, akik őket átkozzák.

Ki képes erre? Áldani azt, aki átkozza a keresztyéneket. Senki. Vagy mégis? Igen! Az, akit megerősített Jézus. Megerősíti azokat, akiket megbízhatónak tart. Akik átkaikkal, káromlásukkal, romboló beszédükkel nem szégyenítik meg a keresztyén nevet, hanem vonzóvá teszik. Szerethetővé. A Jézustól megerősítést nyert ember legyőzi magát. Ereje lesz ahhoz, hogy ne a maga elképzelése szerint beszéljen, ténykedjen, tervezzen, hanem minden egyes szava, mozdulata, gondolata előtt így könyörögjön: Uram, Isten, „Legyen meg a te akaratod"!

Micsoda súlya van ennek az imakérésnek ezen a hétvégén! Eszünkbe jutnak azok, akik mellett ott voltunk, vagy távolról gondoltunk rájuk és elérkezett az az óra, amikor már csak így imádkozhattunk: „Legyen meg a te akaratod"!

Ehhez is erőre, Jézus megerősítésére volt szükségünk. Túllépni azon a ponton, hogy imáinkkal itt tartsuk. Erőre volt szükségünk ahhoz, hogy eljussunk a felismerésig: bár, még lélegzik, de el kell engedni őt, mert hívja az Úr! Áldásunk és békességünk volt, mert néhány napot, vagy sok-sok évtizedet végigjártunk azzal a szeretett emberrel, akinek porhüvelyét elhagyta az Istentől belé lehelt lélek, és tudtuk, hová indult. Még akkor is, ha az utolsó órában fogadta el azt a lehetőséget, amit Jézus Krisztus megszerzett neki azon a golgotai kereszten.

Ezt hirdette Pál apostol. Azt, hogy bár hitetlensége és a tudatlansága idején gyalázta Jézus nevét, és tényleges fájdalommal zaklatta az Úr követőit, aki, mindezek ellenére: megkegyelmezett neki. Még azelőtt, hogy apostola, bűnbánattal felsorolta volna a vétkeit. Isten kegyelme megelőzi a bűnbánatunkat, de, amikor hitre jutunk - vagyis fölényes tudatlanságunk után be merjük vallani az ellene elkövetett vétkeinket (és melyik nem az?) - , azt kéri tőlünk, hogy kimondva azokat, végképp' vessük el őket magunktól!

Felsoroltad már? El mered mondani a lelki társadnak? Átélted már azt a szabadulást, amiben annak van része, aki a Szentlélek Isten, és a keresztyén testvér társaságában kiönti magából azt, amit addig senkivel sem mert megosztani? Őszintén bocsánatot kér, és Jézus, rajta gyakorolt kegyelmét ismerve, megbocsát azoknak, akik ellene vétkeztek.

Pál apostolnak szüksége volt arra, hogy megírja Timóteusnak azt, amit Jézus, és Jézus követői ellen vétett. Te éreztél már erre késztetést? Kérte már tőled a benned lakó Szentlélek Isten?

Pál apostol azt írta magáról, hogy ő a bűnösök között az első. Ezt kevesen merik utána csinálni. Mondhatta volna azt is, hogy azok a farizeusok, akikkel egy iskolába járt, bűnösebbek, mint ő, hiszen, azok még mindig üldözik Jézus követőit. Óriási kísértés az, - mondom a Reformáció ünnepe után egy nappal -, amikor egy felekezet, legyen az akár miénk is, különbnek, de legalábbis kevésbé bűnösnek tartja magát a többinél. Pál apostol nem azt értette meg az Úrtól, hogy miként szidja azokat, akik (még) nem tartanak ott, ahol ő, hanem azt, hogy adjon hálát azért, amit vele tett Jézus!

Mert ennek, csak ennek, az üdvözítő hitből fakadó hálaadásnak vannak gyümölcsei. A gyümölcsök azok a cselekedetek, melyek azt jelzik vissza Jézusnak, hogy nem hiába halt meg helyettem, miattam, és értem.

Nem hisszük, dehogy hisszük, hogy a jó cselekedeteinkkel, valaha is visszafizethetjük Jézus Krisztusnak azt, amit vállalt a bűneinket kivégzőhelyre vitt áldozatával! De! Ha a megértett, és megköszönt isteni kegyelem után azt hisszük, hogy most már ölbe tett kézzel várhatjuk a földi élet végét, hogy aztán folytatódjék az örök élet, nagyon rossz úton járunk.

Nekünk példaként; Isten, bőséges kegyelmében élő példákként kell végigjárnunk a földi ösvényekről induló, menny felé vezető lelki túrát! Ez a példa-szerepkör nem öncélú. Még abban az értelemben sem, hogy „kedves kötelességemből szívesen megteszem azt, amire Jézus kér". Pál apostol így írta le megtérésének célját: „azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak." Tudjuk, hallottuk mit jelentett Jézus türelme az apostol, Őt, az Urat gyalázó, követőit üldöző esetében. Tudjuk, olvassuk a Bibliában, hogy Pál apostol azért vált hiteles példává, mert elmondta, mert Timóteusnak megírta, milyen testi, lelki mélységből emelte ki őt az Úr. Magához.

Úgy szeretjük elmondani, milyen komoly betegségből gyógyított meg minket az a drága orvos! Már kérik is a telefonszámát. Miért? Mert te vagy a példa arra, hogy az a doktor még erre is képes! Örömmel újságoljuk el, hogy felvették a gyereket ide, vagy oda, és azért, mert ahhoz a tanárhoz járt felkészítőre! Hogy hívják? Hol tanít? - kérdezik. Mert az a hanyag gyerek a példa rá, hogy még ő is képes valamire!

Elmondod-e, téged ki gyógyított ki a lelki kiszáradás válságos állapotából? Példa, bizonyságot tévő példa vagy-e arra, mekkora az Úr kegyelme? Elmondod-e, mit tanultál Jézustól, te, aki semmit nem tudtál róla, vagy - ami még rosszabb -: azt hitted, mert hívő családból származol, neked már semmi újat nem mondhatnak az Úrról? Aki hallgatja az Igét és megtartja Jézus szavát, az kiválasztott ember. Az vagy? Hát, akkor mondd el, hogy Isten kegyelméből honnan, miből lettél azzá, amivé az úr alakított! Tudd meg: a te példádat felhasználva, Isten rajtad keresztül akar másokat is üdvösségre vezetni! Ámen