Istentisztelet 2021. március 7-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Böjt 3. vasárnapján /internet.../

Jn 13,21.35-38

Szeretett Testvérek!

Előre tudta! Jézus előre tudta, hogy Júdás el fogja árulni. Jézus előre tudta, hogy Péter meg fogja tagadni. Jézus előre tudta, hogy mindenki arról fogja megismerni a tanítványait, hogy szeretik egymást.

Jézus tizenkét tanítványával nemzeti ünnepet ül. Az előírásoknak megfelelően elkészítették a vacsorát. Miután a Mester zavarba hozva őket megmosta a lábukat, letelepednek. Beszélgetnek, énekelnek, emlékeznek. Arra, hogy Mózes vezetésével miként vezette ki Isten Egyiptomból a rabszolgasorba süllyedt őseiket. Előttük friss kenyér, báránysült, fűszerek, gondosan megválogatott zöldségek, tiszta víz, bor. A környékbeli házakból is áthallatszik a családfők komoly, tanító hangja, az imák duruzsolása, a nevetés.

Nekikezdenének a vacsorának, de Jézus arcán különös érzelmek futnak át. Mintha egész lelke megrendülne. És megszólal: „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem." Az összebújós találgatások után sejtetni engedi, hogy kiről beszél. Jézus azzal tiszteli meg Júdást, az árulót, hogy saját kezéből kínálja meg egy falattal.  A Sátán ekkor akcióba lép, és beférkőzik Júdásba.

Immár nem tudjuk, hogy kinek, a Sátánnak, vagy Júdásnak mondja-e Jézus: „Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!" Szerintem mindkettejüknek. A Sátánnak engedélyt adott arra, hogy Júdást felhasználva fusson azokhoz, akik el akarják fogni. Júdásnak viszont egy utolsó lehetőséget kínált arra, hogy ne legyen a Sátán futára. Komolytalan lenne hozzánk, ha eljátszanánk a gondolattal: Mi lett volna, ha Júdás visszafordul, leborul Jézus elé, és nem árulja el a papoknak. Felesleges megrendeznünk magunknak ezt a képzeletbeli jelenetet, mert nem így történt. Júdás engedett a Sátánnak. A Sátánnak engedett, és nem Jézusnak.

Ennek az egy személyben végigfuttatott tragédiának úgy értjük meg a mélységét és borzalmát, ha kockánként lepörgetjük magunk előtt azt a változatát, azt a kópiát, amelyben mi szerepeltünk. Emlékszel? Úgy kezdődött: Megtegyem? Ne tegyem? És úgy végződött: Bár ne tettem volna! Alkalmi Júdásként elterveztél valamit, ami kisebb kárt okozott volna, mint úgy, hogy a beléd férkőzött Sátán átvette tőled a vezetést, és ő irányította a lábaidat, kezeidet, hangszálaidat.

Júdás tragédiájának a csúcspontja az volt, hogy az árulás végén a Sátán kilépett belőle és magához térítette, felpofozta. Júdás néhány percre megint az volt, aki tisztelte, és szerette Jézust. Ennek az lett a vége, hogy „megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, és ezt mondta: Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el." Látjuk, még a sikerdíját is visszaadta volna, de megbízói porig alázták Júdást, és kijelentették, hogy nem érdekli őket a bűnvalló nyavalygása: „Mi közünk hozzá? A te dolgod." Júdás egyedül maradt. Vagy mégsem? A Sátán újra beköltözött hozzá, és halálra ítélte. Hogyan? Úgy, hogy a szerencsétlen Júdás „Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát." (Mt 27,3-5)

Húsvétra tisztító gondolkodnivalót kaptunk a böjti hetekre! Lássuk, mi a helyzet ezzel a Sátánt ki-be engedő júdáskodással!

Mi megy végbe bennünk akkor, amikor nem akarjuk mi elárulni Jézust, de mégis megtesszük? Korlátozzuk a szabadságát. Ezt jelenti az árulás. Átadom, letartóztatom, fogságba vetem, elzárom. Ezt nem szónoki fogásként dobtam be; tényleg erről van szó! Amikor Jézus azt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem", ugyanazt a szót használja (παραδίδωμι - ejtsd: paradidómi), mint amikor „meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették". (Mt 4,12) Elárulni = fogságba vetni.

Jézust abban a pillanatban elárulom, fogságba vetem, elzárom magam elől, amikor engedem, hogy a Sátán befészkelődjön a gondolataimba, és átvegye felettem az irányítást.

Előző este, aznap reggel, egy órával korábban még úgy imádkozol: „Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség". Az országot és a dicsőséget meghagyod Istennek, de a rajtad gyakorolt hatalmát átengeded a Sátánnak. Ezt tette Júdás.

Ezt tesszük mindnyájan, amikor tudattalanul, vagyis a tudatunkat lebénítva - magunk is csodálkozunk rajta, de: kárt okozunk. Már a kimondás pillanatában tudjuk. Már az sms-re, a levélre, az üzenetre kattintva sejtjük, hogy „Lehet, hogy keményen fogalmaztam." „Lehet, hogy nem most kellett volna." „Lehet, hogy rosszul sül el?" Ezek min-min apró, de biztos visszajelzések arról, hogy az önmagunk felett gyakorolt ellenőrzés kicsúszott a kezünkből. A Sátán pedig becsúszott a kormány mögé. Magasabb sebességfokozatba tett minket. Kiengedte a kuplungot, gázt adott, és mi... fejjel mentünk a falnak.

Júdás olyan mértékben átadta a Sátánnak saját maga irányítását, hogy nem volt ereje visszamenni a Jézushoz, és valahol a tárgyalóterem egyik ablaka alatt elkiáltani azt, amit a papoknak még elrebegett: „Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el."

Amikor a Sátán legutóbb megvezetett minket (Veled mikor történt?), bármekkorát is csattantunk, visszatámolyogtunk Jézushoz. Honnan tudom? Onnan, hogy most Őt hallgatjuk az igehirdetésben! Mondd meg neki nyugodtan, ami kikívánkozik belőled: Vétkeztem Uram, mert téged árultalak el, amikor ezt tettem a szeretteimmel. Vétkeztem, amikor azt tettem a felebarátommal. Vétkeztem, mert - te tudod, mennyi mindent - nem voltam hajlandó megtenni értük. Vétkeztem, amikor nem akaródzott elvégeznem azt, amit te olyan szépen előkészítettél - a javukra.

Előre tudta. Jézus előre tudta, hogy mit tesz Júdás. Jézus előre tudja, mit fogsz tenni. Átadod-e, magad, vagy sem a téged Kísértőnek? És Jézus előre látta azt is (mert neki ilyen látása van), ami Júdás árulásával egy időben, néhány órán belül bekövetkezett. Ezt a második jövendölést Péter, a hűséges, Jézus első szavára pattanó tanítvány kapta: „Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."

Mi folyik itt? Az egyik elárulja, a másik megtagadja? Igen, ha nem Jézus lenne, azt mondanám: ijesztő, ahogy rendszeresen kiderül, hogy sokkal jobban ismer bennünket, mint mi magunkat.

Mit is mond olyan szépen Péter, mielőtt Jézus higgadtan kijelenti, hogy nem is egyszer, de háromszor fogja letagadni az ismeretségüket? Azt mondja: „Az életemet adom érted!" Ez már igen! Erre már Jézus is visszakérdez: „Az életedet adod énértem?" Hát, aki egy ilyen szép, bizonyára őszinte kifakadást enged meg magának, az megérdemli, hogy résnyire betekintsen a közeljövőbe. Jézus fellebbenti Péter előtt a közelgő eseményeket rejtő függönyt: „Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."

Ha már az előbb megláttuk magunkat a júdásoskodásra hajlamos szerepben, most bátortalanul kérdezzük: Soha ki ne merjük mondani, hogy az életünket adnánk Jézusért? Ezt odabízom kedves hallgatóim hitbizonyosságára. Én nem kételkedem abban, hogy Péter valóban képes lett volna feláldozni magát Mesteréért. Az elfogatás órájában ő, Péter volt az, aki kardot rántott, és nekiesett a főpap szolgájának. Komoly életveszélyben volt. Azonnal levághatták volna.

De ugyanez a bátor, vakmerő, áldozatkész Péter, aki - megint csak, nagyon bátran - a tárgyalóterem közelébe merészkedett, hirtelen elbizonytalanodott. Nem katonák, hanem tűznél melegedő szolgálók és szolgálóleányok előtt hangoztatta, hogy nem ismeri Jézust.

Én elhiszem. Komolyan mondom. Rajtam kívül biztosan, még sokan mások is, hogy az életedet adnád Jézusért. Adott esetben. Adott hangulatban. Adott környezetben. Adott hit-fokozatban. Jézus tudja, mikor. És azt is tudja, mikor nem. Akkor biztosan nem, amikor még nem jött el az ideje. Péternek nem volt szabad elfogatnia magát, mert rengeteg teendője volt még. Az, amit a feltámadott Jézustól kapott. Péter gyávasága része volt annak a kiképzési tervnek, ami elvezetett a bátrabbnál bátrabb, odaadó, hiteles bizonyságtételeihez. Azokhoz, melyeket szintén megjövendölt Jézus. Még amikor Cézárea Filippi vidékén vitték az örömhírt. Péter akkori hitvallása után ezt mondta Jézus: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta." (Mt 16,18)

Amikor Jézusnak fogadkozol, és nem sokkal később elfordulsz tőle, emlékezz vissza Péter esetére! Nem te rendelkezel az időddel; hitvalló cselekedeteid, áldozathozatalaid beosztásával. Nem biztos, hogy mindjárt az életed feláldozását kéri az Úr! Először azt kéri, amit érte tehetsz. Azt kéri, amit érte áldozhatsz. Azt kéri, amiről érte mondasz le!

Jézus előre megmondta, hogy az egyik tanítványa elárulja majd, a másik pedig megtagadja. És közte? A két jövendölés között mit hallottak a többiek? A lényeget! Mert nem az árulás, és nem a tagadás leleplezése a tanítványság kötőanyaga! Akkor: mi?

Miután az áruló Júdás elment, és mielőtt a később Mesterét megtagadó Péter fogadkozott volna, Jézus kiadott egy parancsot.  Így hangzott: „szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!" Mindig válhattok árulókká, és nem úszhatjátok meg a gyávaság Jézust tagadó szégyeneit sem. De! Amikor ezt észreveszik rajtatok, és már-már hiteltelenné váltok, el ne feledkezzetek arról, ami felülír minden árulást és tagadást: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást." Ez a gyülekezet, ez az Egyház egyetlen, járvány-, és minden más helyzetet felülíró, időtálló kötőanyaga! Szeressük egymást! Ámen