Istentisztelet 2021. szeptember 5-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 2Kir 22,1.2.8-20

Textus: 2Kir 22,19

Szeretett Testvérek!

Becsengettek. Múlt hét szerdán hivatalosan is kezdetét vette a tanév. Elsősök és végzősök, de a közöttük lévő osztályok diákjai, hallgatói is kezükbe kapták, vagy hamarosan megvásárolják tankönyveiket.

Tanáraik és mi is rákérdezünk az általános iskolás hittanosainkra, és a gyülekezeti bibliaórákra járó diákjainkra: Mire emlékeztek? Ezen áll vagy bukik minden. Az, hogy folytathatjuk-e ott, ahol júniusban abbahagytuk, vagy mindent elölről kell kezdenünk?

Tanévkezdő istentiszteleten vagyunk. Mindannyian. Mind tanulók vagyunk. Kortól és iskolázottságtól függetlenül. A mi Atyánk évről évre, vasárnapról vasárnapra, esténként és reggelente rákérdez a felkészültségünkre. Mire emlékeztek? Folytathatjuk-e keresztyén menetelésünket ott, onnan, ahol legutóbb pihenőt tartottunk, vagy elölről kell kezdenünk?

Az októberi protestáns napok, valamelyik másik szegedi templomában megtartott esti istentiszteletén egyszer már prédikáltam arról, akit ma a Bibliából elénk állított az Úr. Jósiás királyról van szó. A reformer királyról. Isten jó tanítványáról. Kitűnő tanulójáról. Aki jól indult, jelest kapott, de... Élete végéig emlékezett-e arra, amit megtudott Istenről, vagy...? Elfelejtette az anyagot? Mi történt vele?             Jósiásnak, Jeruzsálem királyának volt egy talpraesett segítője. Ha úgy tetszik: tanára. Sáfánnak hívták és „kancellári" tisztséget viselt. Amikor Hilkijjá főpapnak a templom helyreállítási munkálatai közben a kezébe került egy számára ismeretlen törvénykönyv, arra érte Sáfán kancellárt, hogy olvassa el. Hilkijjá főpap elolvasta? Erről nem szól az Ige. Hihetetlen, de úgy látszik, hogy ha el is olvasta, akkor rá, a vallási vezetőre nem gyakorolt olyan hatást, mint később - Jósiás királyra.

A derék Sáfán kancellár fogta az Írást (Mózes öt könyvét), és ment a napi fogadásra. Ott azonban fontosabbnak tartotta először arról beszámolni a királynak, hogy miként gyűjtötték be a templom renoválására gyűjtött pénzt, és hogy fizették ki a munkavezetőket.

A gazdasági jelentést követően, Sáfán megemlíti, hogy találkozott Hilkijjá főpappal, aki talált egy könyvet, a kezébe nyomta, és arra kérte, olvasson fel belőle a királynak. Hát, akkor, ő most felolvas. Jó. A király hallgatja, aztán... aztán kezdetét veszi a júdai Reformáció. A Krisztus előtti 630. esztendőben járunk.

Hogyan indul ez a 2651 évvel ezelőtti Úrhoz való vissza-formálódás? Mondhatnánk: ijesztően. Júda királya megszaggatja a ruháit. Aztán parancsot ad a kancellárnak. Immár a főpappal, és három másik kísérővel Sáfán kancellár rohan megkérdezni az Urat, most mi a teendő. De kit kérdezzenek?

Hilkijjá főpap, valamint Sáfán kancellár, és a fia indulnak oda, ahol megtudhatják az Úr akaratát. Át kell vágniuk fél Jeruzsálemen, a királyi palotától az új városrészig. Ott lakik ugyanis a ruhák őrizőjének felesége: Hulda. Értitek? Az főpapnak és a kancellárnak el kell szaladniuk az egyetlen emberhez, aki Jeruzsálemben kapcsolatot tart az Úrral! Hulda prófétanő ismeri Isten akaratát. Hulda prófétanőnek, a ruhatáros feleségének nincs helye az egyházi és a világi hierarchiában. Neki, Isten mellett van a helye. Ő a legjobb tanuló Júdában, Jeruzsálemben. Őt Isten oktatja. Hulda prófétanő Őhozzá jár a hivatalos, semmit nem mondó istentiszteletek utáni különórákra.

A reformátor királynak, Jósiásnak adott válasza nem nevezhető megnyugtató üzenetnek. A reformátorokat nem kényezteti az Úr. A reformátorok azt hallják, ami addig senkit sem érdekelt. Az Úr akaratát keresők annak a következményeit hallják meg, amit addig, az Isten akarata nélkül tettek az elődök.

És Hulda prófétanő, a hivatalos érintkezés alaki és formai előírásaival mit sem törődve szól: „Mondjátok meg annak az embernek, aki hozzám küldött benneteket: Ezt mondja az Úr: Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira ... Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával."

Ti, kedves tanulótársaim, az Úr által adott, Bibliába foglalt kijelentéseket naponta(?)-, hetente egyszer(?)-, vagy még ritkábban megtaláló testvérek, mit szólnátok ahhoz, ha egyszer ezt a kijelentést hallanátok? Azt, hogy „...Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira ... Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával."? Hm? Hát... belesápadnánk, nem?

Még jó, hogy nem halljuk, igaz? Nem halljuk? Itt, belül, amikor senki sem lát, amikor nem kell szerepet játszanod, nem üzente még ezt Isten?

„...Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira ..." Nem ijednétek meg Isten kijelentésétől, ha a veszedelem „helye és lakói" alatt az otthonotokat, a családotokat kellene érteni? A városunkat, az országunkat? A felekezetünket, a templomunkat?

Hol van a törvénykönyv? Ki fogja megtalálni? Ki rázza fel a langyos egyházi életet ebben a városban, ebben az országban, és a világon? Biztos vagyok benne, hogy most, közöttünk is vannak olyan lelki ajándékokkal bíró laikusok és lelkészek, akik az Úr elhívását meghallva, komoly, jósiási változásokat tudnának véghezvinni a református egyházban.

Isten neve legyen áldott azokért a reformátorainkért, akik Jósiáshoz hasonlóan megrendültek a szívükben, megalázták magukat, megszaggatták, lyukasra imádkozták a ruháikat, és sírni tudtak az Úr előtt. Mint a király. Mert ez Hulda prófétanő, Istentől elkért üzenetének folytatása Jósiás királynak: „Mivel megrendültél (meglágyult a szíved), és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad a ruhádat és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak! - így szól az Úr."

Mikor érintett meg minket utoljára a „megtalált" könyv? Mondom: akkor, amikor Jézus megérintette a befogadásra kész szívedet. Kiderült, hogy semmi sem fontosabb és egyszerűbb annál, amit Ő hagyott rád A Könyvben! Jósiást magával az Írott Igével szólította meg. Téged is. Engem is.

Jósiás reformációjának látható jele volt ruhája megszaggatása. Az addigi értetlenség miatti felháborodás; a bűn-bánat kinyilvánítása; a vad mozdulatokba öntött felismerés: nem elég, amit tettem, mert kiderült, hogy mit nem végeztem el! Így sírt Jósiás király. Ezzel a bűnbánattal.

Az én lelkesedésem, jóindulatom, helyreigazítási kísérleteim semmit nem érnek Isten törvényének ismerete nélkül! Alkalmatlan vagyok királynak, alkalmatlan vagyok Isten követésére, alkalmatlan vagyok arra, hogy rólam vegyenek példát azok, akik úgy tudják, Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok!

Én nem tudom, hány olyan vezetője van gyülekezeteinknek, felsőbb testületeinknek, akik megalázva magukat, Isten színe előtt, el mertek gondolkodni azon, hogy nem alkalmasak arra, amire vágynak. Mert az életük jól vagy rosszul titkolt, elhazudott eseményei, ezek szégyenéből táplálkozó indulataik nem felelnek meg a Bibliában található, vezetők alkalmasságát mérő teszt kihívásainak. Én voltam már így nap végén. Rájöttem, hogy minden buzgóságom hiábavaló volt, mert előtte nem konzultáltam Istennel. Azt hittem, hogy Ő is azt akarja, amit én. Amikor rám szólt, hogy „nem" csak sírni tudtam.

Jósiás, az Isten előtt meztelen lélekre vetkőző ember nem tud mást tenni, csak sírni. Kisírja magából a szennyet, és úgy kezd el beszélni az Úrhoz. „... és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak!" - hangzik Isten feloldozó Igéje Hulda prófétanő szájából - Jósiásnak. De szép lenne, ha Hulda itt befejezné!

A prófécia utolsó szavai azonban még egy elengedhetetlenül fontos tényre hívják fel a figyelmünket. Ez az Úr szava a királyhoz: „gondoskodom róla, hogy őseid mellé temessenek, és békességgel kerülj a sírodba; neked nem kell meglátnod mindazt a veszedelmet, amelyet erre a helyre elhozok!" Vagyis: a feloldozás csak reá, a királyra érvényes. Neki nem kell meglátnia a veszedelmet, de az ő személyes, magán elvégzett reformációja, sőt, még az istentisztelet megreformálása sem akadályozhatja meg Isten szándékát, mi szerint fogsággal fogja büntetni a kései reformációt elvégző népet! Azokat, akik elfelejtették azt, amit Istenről, Istentől tanultak.

Sajnos, Jósiás, ez a remek király sem volt mentes az alól, hogy élete utolsó napjaiban figyelmen kívül hagyja azt, akin keresztül meg akarja szólítani Isten. Belement egy olyan háborúba, melynek megvívását Nékón, Egyiptom uralkodóján keresztül megtiltott neki az Úr. A Krónikák második könyvében így olvassuk: Jósiás „nem hallgatott Nékónak az Isten szájából származó beszédére." Még aznap elérte a büntetés. Megiddóból még hazaviszik Jeruzsálembe, de ott belehalt az engedetlenségébe. Pál apostol, majd 700 évvel később így hagyta ezt ránk: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!" (1Kor 10,12)

Figyeljünk hát arra, kin, kiken keresztül szólíthat meg minket az Úr! Tanuljunk együtt, tanuljunk tovább kedves fiatalok, középkorúak, és idős testvéreim! Isten szavát megértve, a Szentírás adjon nekünk útravalót reggel, iskola előtt, éveink múlásával, iskoláink után addig is, míg a mennyekben át nem vesszük a végső bizonyítványt! Jusson eszünkbe minden áldott napon Jakab intése: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és Ő felmagasztal titeket."! (Jak 4,10) ÁMEN