Istentisztelet 2018. május 27-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 2Kir 14,1-4

Textus: 2Kir 14,3

Szeretett Testvérek!

Úgy a jó, az a helyes, ha rendesen meghúzzuk a csavart. Akkor lesz biztos a kötés. Két gépészeti elem összekapcsolása. Amikor meglazul a csavar, egy ideig még működik a szerkezet, de megkezdődik a kopás, az elégtelen teljesítmény, majd előbb-utóbb bekövetkezik a széthullás. Amennyiben két elemet nem sikerül annyira összecsavarozni, amennyire szükséges; csak úgy ímmel-ámmal összehúzzuk, mi magunk tesszük tönkre azt, ami hasznunkat szolgálná.

„... nem annyira, ...csak úgy ...." Ez a laza kötődés; ez az elégséges, majd széteső kapcsolat jellemezte Amacjá életét. Ki volt ő? A szégyenteljesen kettészakadt nemzet déli országrészének királya. Júda kilencedik uralkodója. 770-800 esztendővel Krisztus születése előtt.

Alapvetően, a saját engedékenységének mértéke szerint megtartotta a vallási rendelkezéseket, Mózes törvényeit. Ezért kiérdemelte a történetírók érdemrendjét: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr...". Valami azonban hibádzik, mert a jellemzésébe odakerül a két, rosszat sejtető utalás is: „... nem annyira, mint ősatyja, Dávid, hanem ...csak úgy ... ahogyan apja, Jóás."

A kifogástalan jellemrajzhoz, leíráshoz illik odailleszteni az indoklást. A bibliai életrajzíró nem mulasztja el a magyarázatot. Amacjá két hibát követett el. Folyamatosan. „... az áldozóhalmok nem szűntek meg, a nép továbbra is ott áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon." Mi ezzel a baj? Illés próféta még szomorúan beszélt arról, hogy „Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg" (1Kir 19,10). Ebből arra következtethetünk, hogy voltak olyan áldozóhalmok (oltárok), Jeruzsálemen kívül található, megengedett kultuszhelyek, ahol a vidéki lakosság áldozati, Izráel Istenének szentelt lakomákat tarthatott. A gond ott kezdődött, amikor azokat az áldozóhalmokat használták, amiket a pogány lakosság papjai. Megosztoztak rajtuk. Saját szertartásaikon pedig úgy tömjéneztek, ahogy eltanulták a bálványaik előtt tisztelgő idegen népek papjaitól. Márpedig Isten senkivel nem közösködik. Az ő tiszteletét nem szabad összekeverni a más istenségeknek vigadó partikkal. Amacjá király tehát a fölött hunyt szemet, hogy a nép ilyen bérelt, közös használatú, pogány helyekre is elvitte Izráel Istenének tiszteletét.

Mi volt a másik hiba? Azt már ő maga követte el. A Királyok könyve eseményeinek van egy párhuzamos leírása. A Krónikák könyve. Ott, Amacjá életének részleteivel kapcsolatban azt a kiegészítést találjuk, hogy „elhozta a széíriek istenszobrait, megtette azokat a saját isteneinek, leborult előttük, és tömjénezett nekik." (2Krón 25,14) Tehát: nem csak hogy elnézte a rá bízott népnek az ide-oda bicegését, ő maga sem tagadta, hogy két oldalról is bebiztosítja magát. Egyrészről ahogyan az ősök hite diktálja: Ábrahám és Mózes Istene. Másrészt a kor divatos irányzatainak egyike: a széíriek tetszetős kis bálványszobrai tömjénes szeánszokkal tarkítva.

Amacjá nem húzta meg a csavart! Az Isten és közte, az Isten és népe közötti biztos kötést, és ezzel biztonságot jelentő szent „csavart" csak beforgatta, de elég kotyogósra hagyta ahhoz, hogy a kötelék meglazuljon, majd darabokra hulljon.

Isten műhelyében élünk, dolgozunk, pihenünk, szomorkodunk, alkotunk, örvendezünk. Az elmúlt évek során valamikor megértettük, hogy Jézus lehetőséget biztosított arra, hogy kötést találjunk a földi élet olyan-amilyen síkja és a mennyei sík között. A kötést biztosító csavar kereszt alakú. A keresztcsavarhoz a szakemberek is speciális csavarhúzót használnak. A mi csavarhúzónkat, kapcsolatot biztosító segítőnket Szentléleknek hívják. Pünkösdkor kapta az emberiség. Múlt vasárnap ünnepeltük.

Szentlélek Isten a legfontosabb, mi több: az egyetlen kapcsolatteremtő, az Atya Isten, Jézus Krisztus és az ember között. Ő tartja szorosan a kötést. A csavarhúzót mi forgatjuk erre-arra.

Amacjá király, bár „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr", engedékenyen kezelte a nép, a vidéki többség akaratát, és félrefordította a fejét, amikor azok összekacsintottak az áldozóhalmaikat lízingelő betelepülőkkel.

Miután kiszörnyülködtük magunkat, és eleget csóváltuk a fejünket ezen a hűtlenségen, nézzük meg, hogy nem magunkra húzható ingünk-e ez az állapot! Teszünk-veszünk 'helyesen' is, ahogy az Úr látja jónak, de azért: „... nem annyira, ...csak úgy ...."? Papírforma szerint Jézus Krisztus, meg még valami hígító szer. Elvileg jól működik a keresztyén hitünk, de „nem annyira", ahogyan az tudjuk, hogy kellene, hát „csak úgy", ahogy mástól, másokon láttuk, látjuk.

Amacjá király számára ki volt a mérce? Azt hallottuk: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, bár nem annyira, mint ősatyja, Dávid". A tizenegy királygenerációval korábban élt Dávid. Ő sem volt tökéletes, de ha vétkezett, „meghúzta a csavart". Felismerte a „kotyogást", és azonnal intézkedett. Leborult Isten előtt, és rendbe rakta magát, valamint példát adott. Arra, hogyan kell meghúzni a meglazult kötést: „Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz... Rejtsd el orcádat vétkeim elől, töröld el minden bűnömet!" Úrvacsoránk előtt szó szerint, együtt idézzük, imádkozzuk: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!" (Zsolt 51)

Amacjá elfelejtette, milyen volt Dávid. Vagy: meg sem tanulta. Mert „...csak úgy tett, ahogyan apja, Jóás." Amit helyesen cselekedett, azt biztosan az apjától tanulta, de az már hiányos volt. Nem volt elég, hogy Dávid nyomába lépjen. A laza csavar pedig, ha nem húzzák meg, még tovább gyengíti a szerkezetet. A lélek építményét. Beosztástól függően: a házasság, a család, a gyülekezet, az egyház, a nép, a nemzet összetartását.

Mi a helyzet a te rögzítéseddel? Hol tartasz?

/1/ Felismerted már, milyen bensőséges, megváltó kötésre, kapcsolatra, szövetségbe hív a Szentháromság Isten? Örülj, elég, ha már megláttad, meghallottad a kereszt körvonalait! Arrafelé hív Isten. Indulj! Vagy /2/ már összekötött magával az Úr? Elfogadtad a meghívást és rögzítetted magadban a szerződést? Adj hálát érte, és minél gyakrabban ellenőrizd a kötés erejét! Azonnal húzzál rajta, ha csak egy negyed fordulattal is rossz irányba tekeredett! Vagy/3/: most vetted észre; az elmúlt percekben gondolkodtál el rajta, mennyire fellazult a szövetség? Jó ideje ellenkező irányba csavarozod, kilazítod az egykor biztos rögzítést? Elérted a van, ami helyes, még elégséges, de már régen „nem annyira,... csak úgy" kritikus szintet? Ne mondj le magadról! Amíg érdekel, milyen állapotban vagy Istennel, addig semmi sem visszafordíthatatlan. Amíg kíváncsi vagy rá, hogy „Vajon mit szól hozzá Isten?", addig a kezedben érezheted a csavarhúzót. A megbánás, a bűnbánat, a könyörgés, a bizalom csavarhúzóját. És ha használni akarod, akkor szereted Istent. Neki pedig ez az elsődleges öröme. Az, ha valaki (például: te) szennyesen, kificamodott testtel és lélekkel is, de vágysz arra, hogy elmondhass neki mindent, ő pedig körülöleljen.

Templomba járó keresztyén lelkünk tapsikolva ugrándozik, amikor olyasmiket tapasztal magán, és főleg: mások dicsérő szavaiban, mint Amacjá minősítésének első fél mondata: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr...". Jaj, de jó! Ez mindent elhalványít! Jelentéktelenné teszi azt, ami foltot hagy a tisztaságunkon és feddhetetlenségünkön. Ugyan, ki bírálhatná felül azt, amit az Úr helyesnek lát? Senki. Igaz. Nem is arról van szó. Hanem a hiánycikkről. Arról, ami még nincs ott a helyes dolgaink között. A letakart foltjaink, az elhallgatott, fülünk mögött, és nyelvünk alatt megbúvó tisztátalanságaink elhitetik velünk ártatlanságunkat. Ez pedig erősíti a „... nem annyira, ...csak úgy ...." helyzetünket, és gyengíti az Isten szövetségéhez rögzített kötődésünket.

A csavarnak menete van. Az vagy a helyére kerül, vagy beragad. Aki bölcs, az nem forgatja tovább azt, ami nem illeszkedik a menethez. Amacjá király engedte, hogy megszakadjon a menet. Tovább tekerte azt, amit már apja, Jóás is erőltetett. Az Istentől kapott kötőelem helyére bálvány-szegecseket dugdostak. Azt hitték, azokkal megerősíthetik, de legalább támogathatják azt, ami elromlott. Tévedtek. Végzetesen. A történelem és Isten népe úgy emlékszik rájuk, mint akik „... nem annyira, ...csak úgy ...." követték az Urat. Jót akarva, de fél szívvel, fél lábon, fél ésszel.

Az ilyen, fél szívű, engedékeny, bicegő, féleszű uralkodók, egyházvezetők, államfők mindig elhitették magukkal és alattvalóikkal, hogy ahol elég sok jót felmutatnak, ott a rossz sem fog problémát okozni. A következmények soha nem igazolták őket. Az Istent „... nem annyira, ...csak úgy ...." követő szülők képesek elhitetni a gyerekeikkel, hogy amennyi jót tettek velük, értük, az elég fedezetet biztosít a szülői  hiányosságaik pótlására. Biztosan Jóás is azt hitte. És mi lett belőle? Amacjá, a trónörökös és következő király még tovább gyengítette az Istenhez kapcsolódó kötést, kötődést.

Egyikünk sem kivétel. Rövidre, közepesre, hosszúra szabott földi menetelésünk közben, annak bármelyik állomásán, kisebb megállók közti szakaszán utolérhet minket a „... nem annyira, ...csak úgy ...." állapota. Abban a pillanatban álljunk meg! Nézzünk körül, mert valahol elhagytuk Istent! Nem követtük; eltévesztettük szem elől. Siettettük; előre mentünk, lehagytuk. Álljunk meg! Ha lemaradtunk: megvár bennünket. Ha elszaladtunk előle: utánunk jön.

Ma is ezt tette. Veled mit? Ő maga húzta meg a vele összekötő csavart? Új menetet vágott az életedbe? Bárhogy is volt; köszönd meg neki! Tedd azt, amit helyesnek lát! Annyira, és úgy, ahogy a kötőelemekkel legjobban bánó názáreti ácsmester tanítja. Ámen