Istentisztelet 2019. december 8-án

Hang: kattints a képre!

 

Advent II. vasárnapján (dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 1,26-38

Textus: Lk 1,39-45

 

Szeretett Testvérek!

 

Harminc egy-két évet előrébb ugrok az evangéliumban. Jézus valahol Galileában beszél a tanítványaihoz. Máté, aki ott volt, úgy emlékszik, hogy felmentek egy hegyre. Lukács evangélista, akitől felolvastunk, aki nem volt jelen, csak alaposan utánajárt az eseményeknek, azt írja, Jézus sík helyen gyógyított betegeket, amikor ránézett a tanítványaira, és elmondta nekik, kik a boldogok. Jézus egyik meghökkentő boldogmondását, így jegyezte fel: „Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek titeket az emberek, és amikor kiközösítenek, gyaláznak benneteket, és kitörlik neveteket mint gonosz nevet, az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok! Íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben, mert ugyanezt tették atyáik a prófétákkal." Lucius (Lukács) a derék orvos, Pál apostol kísérője szerint Jézus arra biztatta a tanítványait, hogy ugráljanak örömükben, amikor az Ő nevéért gyalázzák és kiközösítik őket. Nem, nem túloztam. „Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok!" - mondta Jézus.

Lucius (Lukács) görögül írt. Azon a nyelven pedig az ujjongani így hangzik: σκιρτάω (ejtsd: szkirtáó), és szó szerint azt jelenti: örömében ugrál.

Az egész Újszövetségben csak Lukács merte használni ezt a szót: örömében ugrált. Másodjára akkor, amikor a Jézus nevéért szenvedő tanítványokat biztatja szívből buzgó, örömteli ugrálásra. És először? Jól sejtitek; Mária és Erzsébet találkozásakor.

Ott ki ugrált örömében? Mária? Nem. Erzsébet? Nem. Ki szerepelt még ebben a jelenetben? ... Úgy van! A magzatformában lévő Keresztelő János, Erzsébet méhében. Az állapotos Mária elindult Názáretből, és egyedül(!) elment a Jeruzsálem mellett lévő házba, ahol az idős Zakariás és Erzsébet éldegélt. Utóbbi: Erzsébet, nagy meglepetésére szintén áldott állapotban volt. A Jézus előtti utolsó zsidó prófétát, Keresztelő Jánost hordozta méhében. A gyermeklányként utazó Mária a több napos veszélyes kirándulás végén belép az idős rokonok, Zakariás és Erzsébet hajlékába. Erzsébetet pillantja meg; köszön neki. Valószínűleg e képpen: Shalom! Nem tudjuk lefordítani ezt a zsidó üdvözlést. Ez esetben kb. azt jelentette: Béke vegye körül a lelkedet és a házadat!

Erzsébet felnéz, közben önkéntelenül a hasához kap, mert Mária köszöntésének pillanatában a méhében megmozdult a magzat-Keresztelő János. Ezért irigylem az édesanyákat. A kismamákat. Semmivel össze nem vethető öröm lehet, amikor az a másik élet megmozdul; jelzi, hogy itt van, él!

Keresztelő János megmozdult. Pontos, nőgyógyászati rendelésen, és a kismamák konyhájában, nappalijában, hálószobájában elhangzó kifejezés: megmozdult! Emlékeztek? Azok, akik már átélték. Amikor nagyon intenzívvé vált valamelyik fiunk mozgása, Lívia rájuk szólt: Hé, nyugi!

Megmozdult. Ennyi?

Károli Gáspár az 1500-as évek végé felé, a Zemplén lábánál, a gönci református parókián (Ki járt már ott? Ha tehetitek, menjetek el!) ezt a formát találta a legmegfelelőbbnek: Károli így küldte el a kéziratot a vizsolyi nyomdagéphez(lehet, hogy ezt a lapot a Szenczen született, fiatal Molnár Albert vette a kezébe): „a magzat repese az ő méhében".

Nem tudom, kitől hallottam utoljára anyanyelvemnek ezt a szép szavát: repes. Hétköznap nemigen használjuk. Pedig eleink, nem is olyan régen (olvassatok bele a Nyugat íróinak műveibe!) így fejezték ki azt, amikor valaki izgatottan mozgolódott, verdesett, hancúrozott: repes. Higgyük hát el, hogy a görög nyelven isteni híreket közlő Lukács-Lucius a legtalálóbban fejezte ki a magzat-János cselekvését a magzat-Jézus közeledtére: örömében ugrált. Felszökkent. Forgolódott Erzsébet méhében.

Advent második vasárnapján a veletek egy padban ülő, mindegyikünket hordozó, szerető, figyelemre buzdító Szentlélek Isten kérdezi: Ugrik-e még a szívünk, a lelkünk a hír hallatán: Jézus közeledik? Nem, nem fog karácsonykor újra megszületni. Az egyszer volt. Hol volt? Betlehemben volt. Nem fog megint megszületni. Hiszen élt. Meghalt. Feltámadt. És visszament a mennyei otthonba.

Mégis, a valamikor megállapított hivatalos ünnepnapon (erről majd az istentisztelet után tanulhatunk), december 25-én mégiscsak arra fogunk emlékezni, hogy Isten egyszer közénk jött. Az egészen fiatal názáreti szűz méhében kezdte meg emberi magzat-életét. Nem férfitól, nem a szerelem aktusából, hanem a Szentlélektől fogant.

Két elhatározása volt. Mindkettőnek eleget tett. Megtanította, hogy' kéne leélni ezt a pár évtizedet a szülőhelyünkön, a magyarul Földnek nevezett bolygón. És értésünkre adta az is, hogy a betlehemi születés, majd harminchárom évvel később a jeruzsálemi halál és feltámadás; ez az egész isteni hadművelet annak a gigantikus harcnak a része, amelyben Ő, Jézus Krisztus legyőzte a halált.

Azt a halált, ami eredetileg nem volt betervezve a teremtésbe. A halált Éva és Ádám „szerezte meg", amikor a nekik garantált szabad akaratukból úgy határoztak, hogy Isten helyett majd ők döntik el, mi a jó, és mi a rossz.

Azóta így születünk. Azzal a ránk bízott döntés-lehetőséggel, hogy vagy Istenre bízzuk, és Őt kérdezzük meg, mi jó nekünk, és mitől tartóztassuk meg magunkat, vagy kezünkbe vesszük az életünket, és megpróbáljuk kisakkozni, hogy járunk a legjobban.

Ez a keresztyén hitünk lényege. Járjuk a saját utunkat, vagy megint Istenre hagyjuk: Ő jelölje ki az irányainkat, a módszereinket, az időpontjainkat. Ő válassza ki a szánkra kerülő szavakat, Ő adjon tanácsot, gondolatot az előttünk álló, következő teendőnkhöz.

Adventben, karácsonykor, és - a legfontosabb kérdés -: december 26-a után, ujjongunk-e azért, mert Jézus megszületett, és ezzel Ő, maga az Isten új alternatívát kínált? Magunktól kitalált, vagy ami még rosszabb: embertársaink bejáratott skicceinek alkalmazás helyett visszatérünk-e a kiindulóponthoz? Ahhoz a támponthoz, amit az Atya Isten érthető önmagában, emberré vált valójában, Jézus Krisztusban újra bedobott az emberi ajánlatok, kitalációk sokaságába: lehet rá hallgatni!

Ujjongasz-e ezért? E miatt?

Mikor ujjongtál legutóbb? Emlékszel arra, mikor ugrándoztál örömödben? Valószínűleg: gyermekkorodban. Utána? Amikor felvettek a következő iskolába? Megkérték a kezedet? Ő pedig igent mondott? A szülésznő felmutatta a gyermekedet? Mikor ugráltál örömödben?

Mi volt az örömujjongás, alapja Zakariás pap házában; felesége, Erzsébet méhében, a pár hónapos Keresztelő János kicsiny tagjaiban?

Az, amit az édesanyja bensejében örömmel verdeső, ujjongó Keresztelő János még nem tudott kimondani. Ezért anyja, Erzsébet szájából fakad ki az újszövetség első boldogmondása: „Boldog, aki elhitte, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki."

Minek ujjongasz karácsonykor? Kívülről tudod azt a választ, amit elvárnak tőled: Azért örülsz, mert megszületett a Megváltó. Felmérted-e valaha, hogy milyen ez az öröm benned? Mert hát annak is vannak fokozatai. Van olyan öröm, amit lehet palástolni. Senki nem veszi észre. Visszafojtod. Nem baj, nem is kell mindenkinek tudni róla. Van olyan örömöd, amire már rákérdeznek, mert észreveszik: Miért mosolyogsz? „Semmi, semmi, csak eszembe jutott valami". A következő fokozat már az, amit meg kell magyarázni. Mert a szád elé kapod a kezedet. Mert felkiáltasz. Mert könnyes lesz a szemed. Megmozdulsz. Mint Keresztelő János az anyja méhében: ujjongasz. Repes a szíved, a lelked, a tested.

Mikor örültél így legutóbb? Mikor örültél így a karácsonynak? Mikor örültél ennyire Jézusnak? Kérdezem, kérdezteti velem Isten, mert ettől lesz előtte hitelt érdemlő a két hét és három nap múlva becsomagolt ajándékod, a megfőzött ételed, a gondosan elkészített süteményed, az asztal feletti imád, a mosolyod, a karácsonyi templomlátogatásod.

Nem lehet állandóan ugrándozni. De összekacsintottál-e már idén a szobádban Istennel úgy, mint aki tudja, és örül, ujjong azért, hogy meghallotta, utána olvasott, és magába engedte a jó hírt: áldott a názáreti Mária méhének gyümölcse?!

Miről beszélek? Arról, amit a méltatlanul cserepadra ültetett, csak karácsony előtt idézett öreg, de méhében prófétát, keresztelő Jánost hordozó Erzsébettel mondatott ki az Isten: „Boldog aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki."

it mondott az Úr Erzsébetnek? Nem tudom. Senki sem tudja. Idős férjétől, Zakariástól történt fogantatása után Erzsébet öt hónapra elrejtőzött és csak ennyit szólt: „Ezt tette velem az Úr azokban a napokban, amikor rám tekintett, hogy elvegye gyalázatomat az emberek előtt." (Lk 1,25)

Aztán a Biblia lapjain csak akkor nyitja meg újra a száját, amikor a názáreti Mária méhében hordozva elhozza neki Jézus Krisztust. Erzsébetben a pár hónapos magzat Keresztelő János megmozdul, ujjongva ugrál, miközben anyja ajkaira kívánkozik a boldog-mondás: „Boldog aki hitt, mert beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neki."

Boldogok vagytok kedves, Honvéd-téren adventi üzenetet hallgatók, ha karácsonyra készülve azt hiszitek, annyit hisztek, amit, amennyit az Úr Jézus mondott nektek. Idén. Tavaly. Azóta, hogy kíváncsiak vagytok a szavára. Boldogok vagytok, mert beteljesedik mindaz, amit nem ti találtatok ki, nem felebarátaitok vertek, simogattok belétek, hanem Tőle, az Úrtól hallottatok!

Azzal a boldogsággal készüljetek karácsonyra! Ámen