Istentisztelet 2018. január 7-én

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 1Móz 9,1-7;12-13

Textus: 1Móz 9,18-28

 

Szeretett Testvérek!

 

Ez kínos! „Mégis: hogy gondolta a lelkész, hogy egy ilyen bibliai történetet olvas fel a szószéken?" Az özönvíz előtt bárkát építő Noé, aki feddhetetlen, igaz ember volt és Istennel járt (1Móz 6,9) lerészegedik, meztelenre vetkőzik, és az egyik fia meglesi? Ráadásul elmondja a két testvérének. Hát milyen gusztustalan jelenet! Jó, jó, benne van a Bibliában, de azért nem lehetne valami másról beszélni vasárnap?

A templomba járó lelkületünk sem szereti, ha mást hall, mint amit akar. Az Istenhez közeledő énünk sem kedveli, ha belerondítanak abba a képbe, amit gondosan felépítettünk valakiről. Kellemetlen, ha megbecsült íróinkról, költőinkről kiderül, hogy nem olyan életet éltek, mint amit a regényeikben, verseikben szereplők tisztára csiszolt jelleméről rajzoltak. Kényes magyarázgatásokba bonyolódunk, amikor köztiszteletben álló politikusoknak, munkatársaiknak, vagy meghívott vendégeiknek múltjából megkérdőjelezhető kijelentések kerülnek nyilvánosságra. Kellemetlen, ha rokonaink, barátaink, vér szerinti és Krisztusban azzá lett testvéreink tesznek olyat, amiért nem tartjuk a hátunkat. Amit nem tudunk felvállalni. Amiért nem vállalunk velük közösséget.

Igen, jobb szeretjük elkerülni azokat a bonyodalmakat, amikor Istennek be kell avatkoznia, mert a kialakult helyzet gyalázata tagadhatatlanná, és megoldhatatlanná válik.

Rólunk szól hát; nekünk szól hát ez a Noéról és fiairól Bibliába feljegyzett, és okításunkra megmaradt elbeszélés.

Mi történt előtte? Isten, az újra lakhatóvá vált földi élettel kapcsolatban érthető utasításokat adott Noénak. Annak az embernek, aki nyolcadmagával: feleségével, három fiával, és azok feleségeivel, valamint a bárkába bevitt állatokkal túlélte az özönvizet.

Azt gondoljuk, hogy: Ezek aztán megtanulták a leckét! Megtapasztalták Isten kegyelmét; túlélték az özönvizet. Na, ezek hálásak lesznek, és most már nem követnek el semmiféle bűnt. Hát: nem! A hála, a köszönet, az öröm órái elmúltak. Az ember az maradt, aki volt. A bárka előtt. Az özönvíz előtt.

Sőt! Noé, Istennel való kapcsolata a nagy veszély elmúltával még rosszabb mutatókkal rendelkezett. Noé, aki „feddhetetlen, igaz ember volt és Istennel járt", az özönvíz előtt nem itta le magát és nem meztelenkedett a sátrában. Az özönvíz után berúgott és pucéran dőlt le.

A bárkát építő derék Noé előrevetítette a Jézus Krisztusban kegyelmet talált, bűnben fulladozó, de megmentett emberek állapotát. Azt, hogy mi hogyan válaszolunk Isten, halálból megmentő beavatkozására.

Noé szorgalmasan elkezdett dolgozni. Szőlőt ültetett. Ápolta. Abból bort készített. Ivott belőle. Nincs ezzel semmi baj. Azért van. Ott kezdődnek a gondok, amikor az ember szabja meg, hogy milyen mértékben veszi igénybe Isten áldását.

Noé beoszthatta volna a bort. Ennyi a napi adag. És annyi a feleségéé, és annyi a fiaié, és annyi a menyeié. A többi megmarad. Holnapra. Áldozatra. Kiöntve a földre¸ Isten előtti áldozatra.

Beosztjuk-e Isten áldását? Adott ezt, adott azt. Időt, tehetséget, enni, innivalót, pénzt. Sok. Túl sok arra, ami elég nekünk. Megkóstoljuk. Mindegyiket. A szabad időt. A tehetség kamatoztatásának piacait. Az ennivalót. A még jobb ennivalót. A túladagolt ennivalót. Az innivalót. Ízlik. Igyunk még egyet! Van ennél jobb! Igyunk abból is! Van pénzünk. Több annál, ami elég. Ami elég arra, hogy tisztességesen éljünk. Adunk hát belőle azoknak, akiket ránk bízott az Úr. Akiket szeretünk. Az Úrnak meg nem marad. Nemhogy az ő céljaira szolgáló adományok az utolsók; arra sem vagyunk képesek, hogy ami látható, arra jól, helyesen osszuk be azt, amink van. Képtelenek vagyunk beosztani Isten áldását. Lassan a Marsig is eljutunk, de percenként többen halnak éhen, mint ahány embernek elegendőt dobunk a szemétbe. Arra költünk, hogy a jövő nemzedéke fitt és sportos legyen, de aki most beteg, annak, ha megéri, hónapokig kell várnia az orvosi beavatkozásra.

Noé, aki akkor élt, a Noék, akik éljenek bárhol, bármikor, megrészegülnek az Isten áldásától. A mámor pedig azt jelenti, hogy az ember kivetkőzik magából. Önkívületbe esik. Eszét veszti, mert elveszti a tudatát. Azt a tudatot, amit Istentől kapott. Ami megőrizné Isten mellett. A mámoros ember azonban kivetkőzik önmagából. Vagy: levetkőzik - magától. Nincs itt az ideje, nem kéri senki. A bor okozta mámor, a delírium azonban megparancsolja neki. Delírium azt jelenti: d'el - líra: kitér a barázdából. A latin kifejezés a földműves hibáját írja le: d'el líriumban van az, aki mellé szánt. Nem figyeli a sort. Nem törődik a renddel. A megkezdett barázda vonalával.

Ugye, egyre közelebb kerül hozzánk az önmagát mámornak átadó, mellé szántó, magából kivetkőző és tisztességét feladó Noé története? Az Isten áldását rosszul felhasználó ember története?

Noé mértéktelenül, istentelenül nyelte a bort, az áldást, és ezzel kezdetét vette a felkavaró eseménysorozat. Noé kezdte az egészet, ami nemzedékek sorára nyomta rá a bélyegét.

A sátor felé közeledik az egyik fia, Hám. Ő Kánaán, a későbbi Ígéret Földjének az ősatyja. Benéz a sátorba. Meglátja a meztelen apját.

Az ember nem tud mit tenni az ellen, hogy meglássa, ami a szeme elé kerül. Meglátja; kész. Látja, hogy mi az. Értelmezi. Ez a helyzet. Ott dől el minden, hogy mit kezd vele?

Hám meglátta a sátorban meztelenül fekvő apját. Mit kezdett ezzel? Megnézte, aztán elment, és elmondta a testvéreinek. A helyett, hogy azt csinálta volna, amit a két fivére. Betakarta volna az apját. Sém és Jáfet „fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve betakarták apjuk szemérmét, de elfordították arcukat, és így nem látták apjuk szemérmét." Tudták, hogy apjuk kijózanodva, ismét öntudatára ébredve elszégyelli magát. Ettől akarták megóvni.

Megóvták? Nem! „Nóé kijózanodott, és megtudta, hogy mit tett vele a kisebbik fia". Honnan tudta meg? Nyilván onnan, hogy valaki elmesélte neki. Vajon kicsoda? A vétkes Hám? A két jó testvér, Sém és Jáfet?

Majdnem mindegy. Valaki elmondta Noénak, hogy mit tett részegen. Mit csinált akkor, amikor nem tudott magáról. Már majdnem megóvták a szégyentől, de nem így lett. Noé arra ébredt, hogy meztelen, de testén van a ruhája. Biztosan zavarba jött, de nagyobb baj nem történhetett - gondolta -, hiszen senki sem látta meztelenül. Vagy mégis? Igen, valaki elmondja neki, hogy nézett ki néhány órával korábban.

A megrészegedett Noé megátkozta az őt kikukucskáló, és bátyjainak sztorizgató fiát, Hámot. Noé megátkozta az Isten által később választott népének ajándékozott föld első tulajdonosát, saját fiát, Hámot.

És mi tudunk erről! Nem lett volna jobb, ha mindez nem kerül be a Bibliába? Eddig olyan szimpatikus volt ez a Noé! Istennel járt, feddhetetlen életet élt az özönvíz előtt. Most meg részegen pucérkodik. Jó, megtörtént. De miért kellett ezt megíratni? Miért került a Bibliába?

Úgy hiszem, hiszem, hogy azért, mert Isten mindig ki akarta mozdítani az embert abból a tévtudatból, hogy a hősök nem is emberek. Azok tévedhetetlenek. A választottak, a szentek bűntől, vétektől mentesek.

Noénak ez a története az ellenkezőjét állítja: nem! Isten választottjai ugyanolyanok, mint mi! Mint mi: választottak. Küszködünk a kísértésekkel, a hitünkkel. Alig győzzük felkapkodni nehéz napjainkban elvesztett reménységünket. Isten áldásait félreértjük, és úgy használjuk, mint amik azért vannak, hogy megrészegedjünk tőlük.

Noé eltévesztette a célt. Noé delíriumos lett. Mellé szántott. Kitért abból a barázdából, amit Isten kezdett meg - vele! Mi lett a vége? Vége lett? Nem! Isten továbbra is használta. Mint ahogy' használta Mózest, és Dávidot, akik nem egyszer kitértek életük barázdájából. Isten használta Saul Pált, aki üldözte azokat, akiket Ő, Isten magának hívott el.

Te nem vétkeztél azóta, hogy megértetted: Isten elhívott embere vagy? Hm?... És mégis, ugye? Isten annak ellenére használ minket, hogy fellázadunk a megértett akarata ellen. Annak ellenére az Övéi maradunk, hogy úgy viselkedünk, hogy magunk is szégyelljük.

Jaj de jó! Akkor azt csinálok, amit akarok, mert ha Isten egyszer kiválasztott magának Jézus Krisztusban, akkor mindegy, mit teszek, úgyis megmaradok az üdvösségben?

Korántsem! Isten emlékeztette magát valamire. Azt mondta: „szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, amelyet most a földdel megkötök." Nem lesz többé özönvíz. AZ nem lesz.

A veszély azonban nem múlt el. Mert Noé, az özönvízből kimentett ember, és a fia, Hám, de később Sém és Jáfet sem volt mentes attól, hogy olyat tegyen, ami bajok garmadát önti magára, sőt egy egész népre! Isten kimentett nyolc embert az özönvízből, de ezek, és utódaik sem voltak sokáig hálásak érte. Isten azóta adott még egy jelet. Ez kereszt alakú. Ilyen fára függesztették fel a Fiát, Jézust. Menteni akar bennünket. Magukból kivetkőző, önkívületi állapotban magukról, és Istenről megfeledkező embereket. Tartsuk őt észben, legyünk észnél, mielőtt visszaélünk az áldásaival, Hogyan? Emlékezve a szivárványra, emlékezve a keresztre. Akkor majd tudjuk, mit kell, és mit nem szabad tennünk! Ámen