Istentisztelet 2022. június 19-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Jn 1,8-10

Textus: 1Jn 3,9

Szeretett Testvérek!

„Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt"? Jaj, Istenem! Akkor én nem vagyok újjászületett ember? Minden nap elkövetek bűnöket. Óránként. Azzal, amit kimondtam. Azzal, ahogy viselkedem. Azzal, amire gondoltam. És e három ellenkezőjével. Bűnt követek el, amikor elhallgatok valamit. Nem fűlik a fogam ahhoz, amit az Isten kér tőlem. És: nem azon gondolkodom, aminek isteni célja, értelme, haszna van.

Ezek szerint nem vagyok keresztyén? Nem vagyok Istentől született ember? Akkor ki vagyok? Ki motivál? Ha sorra, újra, meg újra, ismétlődően vétkezem, ki működik bennem? Ezt olvastam: „Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva."

Hát ez borzalmas! De hát én szeretem Jézust. Elfogadtam és hiszem azt, amit tanított. Igyekszem, nagyon igyekszem a szerint élni. Ki merem mondani, kevesebb bűnt követek el, mint azelőtt, hogy megszerettem. Mégis, messze vagyok attól, hogy bűntelennek higgyem magam akár egy napig is.

Akkor most Istentől született vagyok vagy nem? Az ördögtől vagyok, vagy nem? És te?

Pont' ma kérdez tőlünk ilyet az Isten. Ma, amikor hittanévzáró istentiszteleten vagyunk. Hálásak vagyunk, mert több mint tíz éve lehetőséget kaptunk arra, hogy világi iskolákban és óvodákban beszéljünk Jézusról. Többnyire olyan gyerekeknek, akik otthon semmit sem hallanak Istenről. Sokszor még református családokban sem. Papírforma szerint van valami kötődésük az egyházhoz, de a gyerekek a „Mi Atyánkot" még nem hallották a szüleiktől, és azt sem tudják, hogy vannak olyan családi asztalok, ahol étkezés előtt imádkoznak. A karácsonykor ajándékozó Jézuskáról hallottak, de azzal ki is merítették Isten-ismeretüket.

De az iskolai hittanórán ott vannak. Nagy-nagy többségük ott is marad a következő évre, pedig nagyon csábító, hogy az osztályteremben maradt társaik többsége „szabadfoglalkozással" tölti az etika órát.

Igen, a hittanosok esélyt kapnak a választásra. Választásra a között, amit a korszellem diktál egyfajta egyeduralkodó diktátorként, és a között, amire a Bibliában megtalált Isten ajánl nekik.

A hittanoktatásban résztvevő gyerekek nem jobbak, mint a többiek. Néha az az érzésem, különösen, amikor aznap a hittan az utolsó óra, hogy az ördög bújt beléjük. Sugdolóznak, összenevetnek, nem figyelnek. Egyszóval: iskolás gyerekek. Szeretnivaló gyerekek.

Olyanok, mint mi, Istent gyermekei. Akikre ugyanaz érvényes, mint a rossz gyerekekre. Az ördög bújt belénk. Nem szeretjük, de megtörténik. Gyakran. Ilyenkor aztán tényleg érvényes ránk a bibliai beazonosítás: „Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van".

Amikor célt tévesztünk, akkor az ördögre hallgatunk. Az lenne a célunk, hogy a pünkösdi Szentlélektől újjászületett Isten-gyermekekként soha ne vétkezzünk, de: nem megy! Elvétjük a célunkat. Bűnt cselekedni, szó szerint ezt jelenti a Bibliában (ἁμαρτάνω ejtsd: hámártánó). Legújabb fordításunk bárhogy cserélgeti a vétek és bűn szavakat, János levelében ugyanarról van szó: célt téveszteni. Ezt csináljuk. Szorgalmasan. Krisztus követésétől, a céltábla közepétől kisebb-nagyobb távolságban találunk el céltalan dolgokat. Megelégszünk a külső körökkel. A külsőségekkel.

Én János első levele közepéből olvastam fel az Igét. A levél elején ezt írja az apostol: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság." (1Jn 1,8) Valamivel lejjebb pedig: „Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje." (1Jn 1,10)

Ez egyértelmű. Ha igazak, őszinték akarunk lenni magunkkal szemben, akkor el kell fogadnunk, hogy bűnösök vagyunk. Letagadhatjuk, de akkor Őt, Jézust hazudtoljuk meg, aki azért jött ebbe a világba, hogy megmentsen minket, bűnösöket a kárhozattól. Ha nem lennénk bűnösök, nem is kellett volna eljönnie, tanítania, majd helyettünk, miattunk és értünk meghalnia.

Ezt elhisszük, megköszönjük. Azóta, hogy a Szentlélek elhitette velünk. Azóta, hogy a Szentlélek Isten újjászülte a lelkünket. Tehát rólunk írja János, hogy „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt"? Igen!

De hát mi célt tévesztő bűnelkövetők vagyunk! Azóta is, hogy Istentől születtünk. Azokra meg Isten Lelkétől vezetve ugyanaz a János azt írta, hogy: „Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van".

Akkor most kik vagyunk? Istentől születettek, vagy az ördögtől valók?

Kezdjük az elején! Mit hiszünk? Kinek tartjuk magunkat? Tudatosult-e bennünk, hogy mióta megértettük, hogy igaz az, ami lehetetlennek tűnt: maga az Isten, Jézus bennünk él, és mi Őbenne, azóta újjászülettünk? Igen.

Tapasztaltuk-e, hogy annak ellenére, hogy Jézus él bennünk Szentlelkével, és mi Őbenne a Szentlélek segítségével, nem tudtunk tejesen megszabadulni régi önmagunktól? Bizony ám! De még mennyire! A keresztyén ember állandó csatát vív régi önmagával. Korábbi önmagával. Ó-emberével. Pál apostol ráncmentes, kivasalt őszinteséggel írta le ezt a benne zajló folyamatot: „nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn." (Rm 7,19-20)

Vagyis: A Jézust befogadó és a Jézusban élő ember sem mentes a bűntől. Benne él. Benne lakik. És azért enged a bűnnek, azért tesz rosszat, mert a bűnelkövetés kezdeti fázisától, egészen a megvalósításáig szem elől téveszti, értelméből kizárja, idegenként kezeli Jézust.

Erről ír korábban János: „Aki őbenne marad, az nem vétkezik: aki vétkezik, az nem látja és nem ismeri őt." (1Jn 3,6) Addig nem vétkezünk, addig nem tévesztjük el a korábban felismert célunkat, míg benne, Jézusban maradunk. De eljön a perc, és mi beleborzongunk abba a szabadságba, amit Isten soha nem vett el tőlünk: kiléphetünk a Vele élő közösségből. Bármikor megtehetjük, hogy nem maradunk Őbenne.

Mi lesz akkor? Ahogy felmondjuk a Vele való közösséget, nekiállunk vétkezni. Ez tarthat néhány másodpercig, de akár évtizedekig is. És amíg nem vagyunk Őbenne, addig elveszítjük az Istentől születettségünk minden privilégiumát. Minden különlegességét.

János így írta le (ismétlem): „aki vétkezik, vagyis, aki megszakította vele a kapcsolatot, „az nem látja és nem ismeri őt." Nem látja, azt jelenti: nem érzékeli Jézus jelenlétét. Jézus megszólíthatatlanná válik. Nem válaszol, nem segít. Aki otthagyja Jézust, aki vétkezik, az nem ismeri fel Őt. Ez sem kevésbé ijesztő annál, hogy nem látja. Mert aki kilép Jézus közösségéből, aki nem ismeri Őt, az olyanná válik, mint aki nem rögzítette magában a Jézusról való ismereteit, következésképpen nem tudja „értékesíteni" azt, amit Tőle hallott, Róla olvasott.

És ha visszatérünk, amikor újra engedjük, hogy Jézus éljen bennünk, és mi Őbenne, akkor visszaállítható a bűntől, vétkektől mentes, ideális állapot? Igen! Miért? Mert -erősít meg minket János -: „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született." Az ő magja? Az Isten magja? Mi az? A vegetáló, lelki minimumon tengődő rutin életet, ösztönéletet megtermékenyítő isteni folytatás. Az „indulj neki", a „lépj tovább", a „haladj", a „folytasd", isteni ereje (σπέρμα ejtsd: szperma). Akinek Isten átadja ezt a vitalitást, ezt az életerőt, az mondhatja el magáról, hogy biológiai születése után valamikor: újjászületett. János az evangéliumában így írja: „nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek." (Jn 1,13)

János tehát az ideális keresztyén képedet rajzolja meg azzal, hogy „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt,... és nem vétkezhet, mert az Istentől született." Ugyanakkor ő is tudja, milyenek vagyunk. Bűnözők. Akkor, hogy oldjuk fel ezt az ellentmondást?

A következőképpen: minden azon múlik, hogy Isten minek nyilvánít minket. Bűnösnek, vagy bűntelennek? Nos, melyiknek? Akik Istentől születtek, azok tudnak valamit. Mit? Azt, hogy az elkövetett, de megbánt, majd megvallott bűn nem jut el Istenig! Miért nem? Mert Jézus keresztjén eltűnt. Így kerül el minket Isten ítélete? Így. Vétkezünk. Megindul a nyomozás, a felderítés: megtörtént-e a bűntény? A mennyei rendőrségen és nem kevésbé a lelkiismeretünkben sor kerül a vizsgálatra. A bizonyítékok begyűjtésére. Rengeteg van belőle. Mi lesz belőle? Vádemelés? Nem! Mert először, mint a jogrendben, előkészítő ülésre kerül sor, ahol, mint vádlottak beismerő vallomást tehetünk. Még rosszabb, hiszen azonnal ítélet születhet. De elmarad, mert elhangzik egy hivatkozás Jézus keresztjére: Ő felvállalta a büntetésemet! Nem kerül sor bírósági tárgyalásra, mert a helyettes áldozat miatt nincs szükség a bizonyításra, így kimondják az eljárás megszüntetését! Nincs ítélet! Olyan, mintha nem követted volna el a bűnt!

Értsük meg, és örüljünk neki, hogy János levele nem valami ijesztő, teljesíthetetlen, bűnöktől mentes tökéletességet állít elénk. Viszont felkínál egy életet. Az újjászületett élethez méltó életfolytatást. Azt, aminek gyakorlója te, és én állandóan figyeljük, mikor kerülünk a bűnelkövetés közelébe. Nem azzal hiteget János, hogy az ember, aki Jézusban él, képtelen elkövetni bűnt, hanem azt állítja, hogy a Jézussal közösséget ápoló ember képes arra, hogy ne folytassa a bűnös dolgait. Egyetlen kérdés maradt: Akarod-e, hogy így legyen? ... Őszintén! ... Ámen.