Istentisztelet 2022. július 10-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Jn 10,1-11

Textus: Jel 3,20

 

Szeretett Testvérek!

 

Életünk nagy részét azzal töltjük, hogy ki-be járkálunk. Ajtót / kaput nyitunk, amikor elmegyünk otthonról. Autó, villamos, autóbusz ajtaja nyílik ki előttünk. Iroda, üzem, könyvtár, rendelő, bolt, állomás, műhely, lakás kilincsét nyomjuk le egy nap, ki tudja hányszor?

A számlálhatatlanul sok nyitogatás zajában csendesít le minket ma délelőtt Isten Igéje, és azt kéri tőlünk, hogy amikor hazamegyünk innen és újra belevetjük magunkat a nyílászárókkal teli világunkba, figyeljünk majd oda egy-két részletre!

Mielőtt mi kinyitjuk; mielőtt megnyitnák előttünk az ajtót, gondoljuk végig, hová akarunk betérni, illetve - az ajtó másik oldalán állva -: kit készülünk beengedni! Nem csak az előszobába, a nappalinkba, a hálónkba, hanem az elménkbe, a terveinkbe, a szívünkbe. Kinek engedjük meg, hogy meghatározó hatást gyakoroljon ránk egy napra, egy évtizedre, egy életre?

Ha igazán érdekel bennünket ez a kérdés, és ha hittel reméljük, hogy ebben az órában választ kaphatunk rá, akkor most, ebben a pillanatban nyissunk meg magunkban egy ajtót. Tudjátok, ugyanarról az ajtóról beszélek testvérek, melyen keresztül, - ha csak egyetlen üzenet erejéig is -, de Jézus kézbesített nektek valamit. Nem is számítottatok rá, nem azt vártátok tőle itt, a templomban, mégis, gyökeres változást hozott a mindennapjaitokba!

 

A megszokottól eltérően, most, az igehirdetés közben mondjunk egy imát! Mondjátok utánam:

Úr Jézus Krisztus! Szeretném átélni azt, amiért egy héttel, egy évvel ezelőtt oly hálás voltam neked. Igét kaptam tőled. Olyan csodálatos volt átérezni, hogy minden egyszerűvé vált. Békességet kaptam tőled az üzenet hallatán. Nem azt a békességet, amit a világ kínál, hanem a tiedet. Ajándékozz meg vele, hogy amíg most reád figyelek, semmit el ne veszítsek belőle, hanem haza tudjam vinni magammal. Ámen.

Tudod, mit tettél most? Beengedted Jézust a bensődbe. Abba a titkos kamrába, melyben csalódásaidat, szégyeneidet, de imáidat is őrzöd. Beengedted, Ő pedig nekiáll, és kitakarít onnan mindent, ami mérgez, ami mérgező.

Ha pedig, ily módon megüresedtünk, akkor a sok limlom, szemét helyébe kincseket helyez. Most, az Ige hallgatása közben. Mi ülünk, figyelünk, Ő pedig dolgozik. Szentlelkével átprogramozza a szellemi vírusokkal megfertőzött memóriádat.

Jézus Szentlelke felolvastatta a jó pásztorról szóló példázat első részét. Engedte, hogy magunkba szívjuk a korábban már ismert, vagy most először hallott, esetleg: elfeledett tanítást. Megszólított vele. Most pedig kérdez. Arról, amiről eddig ébresztgette gondolatainkat. Az ajtónyitogatásainkról.

Lássuk az elsőt!

Ki kopog? Ki szokott hozzád becsörögni? Erre a legkönnyebb válaszolni. Egy-két hétre visszagondolva, pontosan eszünkbe tudjuk idézni, ki állt a lakásunk, munkahelyi ajtónk előtt. Volt köztük olyan, aki érdeklődött, volt, aki segített, a harmadik számon kért valamiért. Örömmel, vagy szorongással fogadtuk a közeledésüket. Látványuk felkavaró, vagy közömbös hatást gyakorolt ránk.

Ott volt-e közöttük Jézus? Amikor teszek-veszek napod szünetében beálló pillanatnyi-; vagy már nyomasztóan hosszú, magányos csendben zörgettek, ott, belül, tudtad-e, hogy az csak Jézus lehet? A mással össze nem téveszthető érzés birtokában, lassan odaléptél lelki kukucskálód elé, és félve kinéztél rajta.

Tényleg, te vagy az Uram? Hozzám jössz, akit már régóta nem hívtalak? Hozzám, aki néha félek tőled, mert tudom, hogy már a jelenléteddel is kérdezel? Kérdezel halkan, kérdezel szomorúan, kérdezel egyenesen, mindig úgy, olyan hatalommal, mely elől nem lehet kitérni.

Épp' ilyen határozottan hangzik a jó pásztor példázatából a következő kérdés is: Kit engedünk be? Ó, de sokszor besurrantak már hozzánk! Tolvajok, akik nem ékszert, pénzt, műszaki cikket és egyéb, rozsdának való holmira vágytak, hanem legféltettebb tulajdonunkra: a lelkünkre. A mennyei kincsek széfjét feszegették. Rabolni akartak a család elől elhívó állásajánlattal. Titkos kikapcsolódást kínáló csábítással. Templom közeléből elhúzó, Biblia mellől elrángató, burkolt fenyegetéssel, leplezetlen gúnyolódással.

Ha sikeresek voltak ezek a rablók, azóta is vigadnak, mert lám, a gyerek már nem jár templomba, az unoka csak legyint egyet, ha veszed a bátorságot és mondasz neki valamit Jézusról. Menyed és vejed (vagy fordítva) összenéznek, és gyorsan másra terelik a szót.

Az idegen pásztorok, a szellemi betyárok ma is lopnak, ölnek és pusztítanak. Úgy, ahogy Jézus megmondta róluk. Dörömbölnek, berúgják az érzéseid ajtaját, elkábítanak, és mielőtt magadhoz térsz, már náluk a pénzed, az időd, a tehetséged. Aki nem az ajtón jön be, aki nem árulja el magáról, hogy mit akar veled tenni, aki csak sejtetni engedi az általa hozott kínálatot, az nem Istentől jött. Márpedig ha nem, akkor egyetlen dologra van kiképezve: hogyan teheti tönkre azt, amit Jézus felépített benned.

Jézus zörget, és türelmesen vár a bebocsátásra. A Jelenések könyvéből így olvastam a Jézus áldását megelőző feltételt: „... ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót...".

Vagyis: hajlandó vagyok-e olyan körülményeket teremteni magam körül, melyek között meg lehet hallani Jézus hangját? Békét teremtek-e otthon? Lehalkítom-e vádlóim szavát a bocsánatkérésemmel? Csendesítem-e a bennem dúló indulatokat? Ezek nélkül (te tudod, hogy a te környezetedben mi a leghangosabb...) képtelenség meghallani az Úr zörgetését. És ha nem hallod, nyilván nem is fogsz Neki ajtót nyitni. Találomra nem szoktunk ajtót nyitogatni. Pedig ha Ő nem jön be, akkor a kérések, a nyafogások, a könyörgések, a követelések zűrzavaros közegében nem fogod tudni, kinek kell engedni, mit kell tenned. Túl sok lesz a hívatlan látogató.

Egymás szavába vágnak, már azt sem tudjuk, melyik mit akar, melyik darabkáját szakítja ki egy napodnak, melyik kapcsolatodat teszi tönkre. Ezért, a rendrakás érdekében kérdezi az Ige: tudjuk-e, mit akar tőlünk az, aki betör a magán-, és közösségi-, sőt: nemzeti életünkbe? Mit akar tőlünk a tolvaj, aki jól felfegyverkezve jut be a házasság, a család, az egyház, az ország juhainak aklába?

Az idegen pásztor, a lelket rabló betyár szemet vet a báránykákra. A legkisebbekre, a legsebezhetőbbekre. Őket lehet igazán formálni; csak sikerüljön eltávolítani a környezetükből a tapasztalt, gondviselő felnőtteket! Olcsó eledelt dobnak hát a szülőknek, és amíg azok elrágcsálják a tartósítószerrel dúsított tápot; összetörik a kicsiket. Amíg a gondviselő azt hiszi, hogy a gyermeke, unokája jövőjének érdekében eszi a maszlagot, mindent, amit a legkorszerűbb eszközökkel beadnak neki, a kis báránykák, - nem tudván kihez fordulni -, magukba szívják az eléjük adott eledelt, melynek készítője nem a Szent Lélek, hanem a nyáj-szellem...

Az akol ajtaján belépő Jó Pásztor, Jézus persze kínálja az igazi, egészséges táplálékot, de kinek kell az már akkor? A felnőtt birkák örülnek, hogy valaki lecsendesítette a kicsiket; élik a maguk életét. Már azt sem bánják, ha rendszeresen megfejik őket; azzal sem törődnek, kinek a nyakába akasztja a rabló a vezérkost illető kolompot. Mennek, mert hajtják őket. Azt hiszik, oda, ahová ők is szeretnének eljutni. Valójában a vesztükbe rohannak.

Fontos, életbevágóan fontos hát okosan, józanul megválaszolni a negyedik kérdést: Hová visz engem az, aki azt kérte, hogy eresszem be az ajtómon?

Jézus azt mondja, hogy az irányt már az indulásnál meg lehet látni. Akkor, mielőtt a nyitott ajtón kilépünk. Mert a Jó Pásztor vezeti a juhait. Nem hajtja; vezeti! Előttük jár és nem mögöttük. Elsőként vállalja a nehézséget, az útakadályokat, a veszélyes fordulókat. Kitapossa az ösvényt az övéi előtt. Nem azt mondja: próbáljátok ki, ha nem esik bajotok, én is elindulok; hanem: gyertek, nem könnyű, de én már végigjártam és ígérem nektek, ha figyeltek rám, elérkezünk oda, ahová mindig készültetek. Az örök életre buzgó víz forrásához, a gyönyörű szép mezőkre, ahol én foglak éltetni benneteket.

Hát ez az, amit először tisztázni kel magunkban, kedves akoltársaim:

Hová akarunk eljutni, és milyen módon. Kinek engedünk és kit zárunk ki. Kire figyelünk és ki az aki elől elfutunk, mert annyira idegen a hangja, hogy tudjuk, a közelében maradva csak nem kívánt bajjal számolhatunk.

Jézus mai és örök ajánlata: Használjuk Őt! Azt mondja: „... én vagyok a juhok ajtaja... ha valaki rajtam át megy be, megtartatik,  az bejár és kijár, és legelőre talál." Hogy is van ez az egész? Ő az, aki zörgeti az ajtót, ugyanakkor Jézus az, aki maga az ajtó?

Igen! Aki egyszer meghallotta a zörgetést, aki be-, magába engedte Jézus egész lényét azért, hogy teljesen átjárja őt, az attól kezdve mindent Vele, Jézus jóváhagyásával és szelíd erejével akar majd cselekedni. Minden egyes ajtónyitása, valamennyi ki-, és bemenetele Jézussal együtt fog történni.

Hála legyen neki azért, mert ma is nagytakarítást végzett bennünk. Vigyázzunk a rendre, amit Ő teremtett gondolatainkban; ügyeljünk a bennünk lévő tisztaságra, aminek most annyira örülünk! Jusson eszetekbe a mai üzenet, amikor a héten kilincshez nyúltok! Ámen