Istentisztelet 2019. november 16-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

A Békés-Csongrád Megyei Református Presbiteri Konferencián – a Szeged-Honvéd téri templomban

1Thessz 3,1-8

Szeretett Testvérek!

Mielőtt olvasnék a Bibliából, arra kérlek benneteket, hogy lapozzatok vissza a múltatok épen maradt, felidézhető, el nem felejtett fejezeteihez, és keressétek meg, ki az, kik azok, akiknek a hite valamikor is erőt adott nektek, megvigasztalt, felbátorított benneteket! …

Most fordítsuk meg az emlékezés irányának mutatópálcáját, és próbáljuk magunk elé idézni őt, őket, akik minket, presbitereket tartanak vigasztaló, erősítő, elevenítő iránytűnek!... Mi vagyunk az emberileg követendő példaképük. Életünk melyik részét mutathatjuk fel előttük?

Olvasom az Igét a mára ajánlott újszövetségi levélből: 1Thessz 3,1-8…

Aki reggel nyolckor beül az autójába Szegeden, este nyolckor már abban a városban vacsorázhat, ahol Pál apostol mindössze 3-4 hetet töltött, de ez az idő elég volt arra, hogy a Szentlélek segítségével gyülekezetet hívjon egybe. Megy tovább, és már Korinthusban kapja róluk azokat a jó híreket, melyekre örömmel válaszolta: „megvigasztalódtunk… a ti hitetek által: Mert egyszerre feléledünk, ha ti szilárdan álltok az Úrban.”

A thesszalonikai gyülekezet az apostolból és Timóteusból merített erőt. Pál pedig az ő hitükről tudomást szerezve megkönnyebbült, megelevenedett, feléledt attól, hogy a thesszalonikaiak szilárdan álltak az Úrban.

Apostoli lelkületű, és hitet megelevenítő presbiterekre vágynak a gyülekezeteink!

Lelkiismeretes presbiter ennek tudatában vállalja el a tisztségét, és ennek felelősségében keresi, és végzi a szolgálatát. Ők a gyülekezet példaképei. Magatokra ismertek: „feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon.”? (Fil 2,15) Ti vagytok azok, ugye, akik többet tesztek a gyülekezetért, mint amit egyszerű egyháztagként egyébként is megtennétek?

Bizonyára így van testvérek. Ezért aztán még különösebb az értetlenség a ránk bízott hívekben. Nem kell megijedni tőlük, mert csendben maradnak, de „egymás közt” azért kellemetlen kérdéseket tesznek fel. Egymásnak. Néha nekünk, lelkészeknek. Nem rosszindulatúak ők, a kérdezők, de kíváncsiak a válaszainkra. Mert össze vannak zavarodva. Összemosódott egyházképet látnak, disszonanciát hallanak.

Hát kérdezik: Miért fogadja be az egyik gyülekezet presbitériuma a kétes hírű, gyógyító evangelizátorokat, de ha már ekkora bizalma van az egyháznak az ismeretlenek iránt, a másik református presbiter miért jelenti ki, hogy be nem tenné a lábát egy katolikus templomba?

Miért teszünk hűségnyilatkozatot az egyik kormánynak, de miért fogadjuk el az ellenkező oldalon állóktól a pénzt?

Miért áldják meg a ki tudja hányadik házasságát azoknak a házasságtörőknek, akiknek botrányosan ott kellett hagyniuk a másik, szent református eklézsiát? Felszisszenünk, és azt mondjuk: magánügy. Ezzel már le is sepertük magunkról Pál apostolnak a gyülekezeti élet tisztaságára vonatkozó írásait.

Ökumené, politika, erkölcs. Csak három témakör. A leggyakoribbak. Tucatnyi van még. Megfejthetetlen, botránkoztató, feleletért sikító ellentmondások. Ha nem beszéljük ki őket, egyre nagyobb bajba kerülünk.

Pedig a Bibliából régen megtanultuk, hogy ha egy dologra azt mondja az Úr, hogy igaz, akkor annak az ellenkezője akkor is hamis, ha átfestjük bűnbocsánattal és szeretettel. Az egyház nem engedheti meg magának a köntörfalazó színkeverést, (szójátékkal:) a szin-tézist. Vagy állít valamit (tézis) és tagadja az ellenkezőjét (antitézis), vagy ha nem, akkor nincs mit mondanunk! Attól, hogy a külsőségei fennmaradnak, attól még hiteltelenné válhat, és egy településen, de akár az egész országban: meg is szűnhet a követendő református keresztyénség!

„Az Úr” – olvassuk a Bibliában, – egyre növelte a hívők számát férfiak és nők sokaságával.” (ApCsel 5,14) Most mit csinál az Úr? Leállt? Nem növeli tovább a hívők számát? Vagy: mi nem csináljuk azt, amit kellene, ezért Ő, az Úr, nem engedi meg, hogy növekedjék a hívők száma? A legutóbbi népszámlálás reformátusokra vonatkozó adatait még kínosan magyarázgattuk, de ha ugyanilyen mértékű apadást látunk két év múlva, annak az okát kire hárítjuk?

Krisztust követjük? Akkor, menetelésünk közben miért nem fordulunk azok felé, és miért nem keresnek fel bennünket azok, akiket Jézus olyan szívesen fogadott? Pedig valamit kiábrázolunk. De mit? Kit? Ünnepeljük magunkat, konferenciákat szervezünk. Kijöhet belőle valami jó is. De minden ott dől el; ennek a mai találkozásnak az értelme is, hogy változik-e valami? Krisztusibb lesz-e tőle a gyülekezeted, az egyházmegyéd? Láthatóvá válunk-e a világ számára? A missziós területünk számára?

Az evangélium hirdetésére vonatkozóan a társadalmi szerepünk jelentéktelensége már nyilvánvaló. Csak mi hitetjük magunkat az ellenkezőjével. Kit érdekel a véleményünk?

Igyekszünk hallatni a hangunkat, de ki figyel ránk? Kegyes atyafiak és lányok két héttel ezelőtt irgalmatlan mennyiségű energiát fektettek abba, hogy elmondják, megírják, posztolják, micsoda veszélyeket hordoz az importált Halloween-ünnep. Olvastam ilyet is: ezek a halál jegyei a keresztyénségen. Meglehet, de a helyzet az, hogy nemcsak a magyar gyerekek, de az ünnep eredeti helyszínein élők 90%-a sem tudja már, mit jelent a faragott, kivilágított tök, és az ijesztő jelmezek felvonultatása mellett versikékkel elkért édesség és pénz.

Szilárdan állva az Úrban, mennyire vagyunk következetesek, mondjuk ebben a kérdésben? Ti tudjátok mi az eredeti jelentése a húsvéti locsolkodásnak, a piros tojásnak és az egyre ízléstelenebb locsolkodó verseknek, amik elmondása után épp’ úgy pénzt, de minimum édességet remél a gyerek, mint a halloweenes kölykök? Nézzetek utána! Ezek nem a halál jegyei a keresztyénségen? Ugyan már! – legyintünk rá egyet. Ezek a mi ártatlan szokásaink. A Halloween is az lesz…

Nincs egységes képünk, álláspontunk azokban a dolgokban, melyekben a világ és a híveink útmutatásra vágynak. Kihez forduljanak a hitéletük bizonytalanságaiban? Hozzánk, presbiterekhez! Így kellene lennie. Ez pedig azzal, és az ehhez hasonló Igékkel kezdődik, amit a próféta így jegyzett fel: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek!” (Ézs 43,18)

A múltat elég tisztelni, a jövőt viszont építeni kellene! A múltunkból nem lehet megélni. Az 502 éves Reformációra rá lehet támaszkodni, de élnünk ma, és a jövőben kell! Krisztus a jövő. Őt követjük? Jézus nem a jubileumi ünnepségeinket fogja tőlünk számon kérni, hanem azt, hogy kihez mentünk el, ki után nyújtottuk ki a kezünket. Kinek a hitét erősítjük? Kiét csökkentjük? Mert a számok ezt is visszajelzik. A jegyzőkönyveink bizonyára hitelesek, de a statisztika nem hazudik.

Jézushoz formált, példaértékű, hitet erősítő presbiterek. A régi időkön annyit tűnődjünk míg beismerjük, hogy valamit elszúrtunk. Már korábban. Mi már csak beleszülettünk, majd jobb híján beálltunk a sorba.

A Református Egyházba - a reformálás igénye nélkül. Ezért büntetés jár. Szerintem már azt viseljük. Megérdemeljük, de be kéne adni valami fellebbezést az Úrnak. Mondjuk azt, amit Ászáf írt a zsoltárába: „Ne ródd fel nekünk az elődök bűneit…!” (Zsolt 79,8)

Nem feszíti túl lantjának és Isten tűrőképességének a húrját, amikor megkérdőjelezi az előző nemzedék képviselőinek jó hírét, vallásgyakorlatát? Nem! Ászáf, szent indulatkitöréseinek lélegzetvételnyi szünetében arra kéri Istent, hogy ne vigye túlzásba a büntetést!

Megérdemlik, de az ítélet meghozatalakor ne írja a vádpontokhoz azoknak a bűneit, akik miatt ők, a Jeruzsálem ostromát átélők, és gyermekeik kerültek abba a helyzetbe, amelyben már lesújtott rájuk; pont’ rájuk, az akkor élőkre Isten haragja. Kezdhetjük mi is így testvérek: „Ne ródd fel nekünk az elődök bűneit…!”

Valamilyen oknál fogva ott tart nem csak a magyarországi, hanem az „egységes” (?) Magyar Református Egyház, ahol tart. Egyházi krónikáink nem győznek hálát adni a túlnyomórészt nem a hívek hálaadásából, hanem állami és EU-s pályázatokon elnyert pénzekből épülő templomokért, intézményekért, felújításokért, összejövetelekért, emléktáblákért.

Mindegy ki adja a pénzt, bármit megideologizálunk mi, csak folyjon az a csap! A hívek meg hadd lebegjenek abban a tudatban, hogy hálaáldozat nélkül is forog az egyházközségek szekere.

A valóság azonban az, amit leginkább a határainkon túl élő testvéregyházak vezetői fogalmaznak meg magukról és rólunk is: fogyunk. Számban és hitben egyaránt. Sem a templomok, sem a szülőszobák, sem a stadionok nem telnek meg. (Legfeljebb az első meccsen.)

Tisztelettel, nagy-tisztelettel és fő-tisztelettel emlékezünk őseinkre, de éppen a jövőnk és a következő nemzedék érdekében úgy fohászkodunk a bajban, ahogy a Bibliából tanuljuk: „Ne ródd fel nekünk az elődök bűneit…!”

Ez a kiindulópont. Aztán jön a nehezebb! A javítás és az újrakezdés. A megmaradt lelkek gyógyítása, javítása, látásának, gondolkodásának helyrehozatala, és így, valami újnak, a jézusinak a megkezdése. Otthon, a gyülekezetben, az egyházkormányzat alsó és felsőbb szintjein.

Kedves világi presbiterek!

Ti vagytok azok, akikre építeni lehet! Titeket nem olyan könnyű fegyelmezni, mint egy lelkészt! Titeket kénytelenek tovább hallgatni! Tapasztaltam egyházmegyei, egyházkerületi közgyűlésen, zsinati képviselőként. Ti vagytok a jövő! A ti bátorságotokon múlik a Reformáció, a reformált egyházunk, a gyülekezetetek jövője!

Mi is megtesszük, de utódainkat is felhatalmazzuk arra, hogy egyenként vizsgálják meg a megtartott hagyományainkat, szokásainkat, a hatalomhoz való dörgölőzésünket! Ha Jézus szűrőjét használva megállják a helyüket, folytassák, adják tovább! Ha nem, ítéljék szemétnek, és nehogy átörökítsék a következő nemzedékre!

Pál apostol azzal folytatja a levelét, amivel én most befejezem: szeretne visszatérni Thesszalonikába.

Miért is? Hogy kipótolja az előbb dicsért hitük hiányosságait.

Térjen vissza hozzánk és maradjunk velünk az Úr Szentlelke, hogy kipótolja hitünk hiányosságait!

Tegyünk bennünket olyan presbiterekké, akikre szívesen emlékezik vissza a következő nemzedék.

Akikre büszkék lesznek. Mert Krisztus Urunknak hitet erősítő, reformáló tisztségviselői voltunk, vagyunk, leszünk.

Ámen