Istentisztelet 2018. június 10-én

Hang: kattints a képre!

(dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Náh 1,1-7

Textus: Náh 1,7

 

Szeretett Testvérek!

 

A kedd délelőtti bibliaórán kiszaladt a számon, hogy vasárnap szeretnék Náhum könyvéből prédikálni. A bibliaolvasó kalauz azt ajánlja, és különben is; olyan ritkán olvassuk. Aztán a tanult, bölcs, és meggondolatlan pap stílusában megkérdeztem: Ki tudna idézni valamit Náhum könyvéből? Örültem, hogy csendben maradtak a bibliakörösök, mert hirtelen végigfutott a fejemen: Mi van, ha visszakérdeznek? Én mire emlékszem Náhum könyvéből? Egyetlen sor jutott eszembe. Amikor a Teológiai Akadémián már el tudtuk olvasni a héber írást, és készültünk az első vizsgánkra, ezzel vigasztaltuk egymást. Jó az Úr!

Ki volt ez a Náhum? Egy egészen különleges próféta. A látomásáról írt néhány tekercset. Arról, hogy mi lesz Ninivével. Honnan származott ez a fenyegető jövendöléseket papiruszra vető próféta? Úgy olvassuk: „Az elkósi Náhum". Elég sok Elkóst ismerünk. A bibliai földrajz tudósai statisztikai többséggel Galileára tippelnek. Ez azért izgalmas, mert Jézus a galileai tó melletti Kapernaumból hívta el Pétert, Andrást, Jánost és Jakabot. Kapernaum pedig arámi nyelven: Kaphar Nahum, a jelentése pedig: Náhum lakhelye. (Ez még semmit sem bizonyít, de jól hangzik, nem?)

Az elkósi Náhum jegyzeteinek elsöprő többsége a bosszúálló, haragtartó Istenről fest képet. Nem is akármilyen képet. Akik már rácsodálkoztak olyan freskókra, amik teljes falat, egész mennyezetet beborítanak, sejtik, mire gondolok. Mi is a legjobb szó az első hatás leírására? Lenyűgöző. Igen, Náhum sorai is lenyűgözőek. Javaslom, hogy otthon először majd egy szuszra olvassuk végig, hogy ráérezzünk a hangulatára, és csak utána gondolkodjunk el a kisebb részleteken. Félelmetesek. Ha festmény, vagy irodalmi mű lenne, biztosan a „realista" jelzőt kapná. De nem az. Nem képzőművészeti alkotás, nem vers, nem novella, nem regény. Isten prófétája betekintést kapott a jövőbe, ő pedig egész egyszerűen leírta a látványt. Az eseményeket. A Tigris folyó partján álló büszke Ninive el fog pusztulni. Így is lett. Kr.e. 612-ben a babiloni hadsereg a földdel tette egyenlővé. A folyó másik partjára menekült lakosság kis része aztán mégis visszamerészkedett, sőt egy évszázad múlva újra belakták a Tigris mindkét oldalát. Ninive mai neve gyakran hallható a hírekben; majd' két millióan élnek ott, Moszulban.

Olvassuk hát végig a haragvó, pusztító Istenről szóló monumentális kijelentést! Boruljunk le az Úr előtt, mert az ijedt, magára ismerő, bűnbánó lelket nem veti meg. Még a haragját is visszafogja, és - bár nem hagy büntetés nélkül -, de ha Jézus Krisztus nevében kérjük a kegyelmét, nincs veszélyben az üdvösségünk. Jézuson akkorát csattant az Úr haragja, hogy abba az ítélet-végrehajtásba belefért a minket az isteni ítélet alól feloldozó kegyelem.

Ebből a menedékből kitekintve lapozhatjuk vissza Náhum könyvét, és megállhatunk annál a két mondatnál, amit mára kaptunk, és amit az én 1992-ben kiadott Bibliámból így olvastam: „Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra."

Náhum héber anyanyelvén ez körülbelül így került a papirusz vagy pergamentekercsre: „Jó az Úr! Erősség a baj napján; tudja, hogy kik bíznak benne."

Nem csupán Náhum gondolta így. Dávid szintén, valami szűkös időben imádkozott, még talán a lantját is pengetve: „Mert te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak." (Zsolt 86,5) Jeremiás Siralmai a nemzeti katasztrófa idején szintén nem tudnak másra gondolni, mint arra, hogy: „Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak." (Jer Sir 3,25) És ha már nála tartunk, ő, Jeremiás az elszenvedett bajok utáni hálaadást is ezzel indokolja: „Adjatok hálát a Seregek Urának, mert jó az Úr, mert örökké tart szeretete!"

Jézus egyébként egész egyszerűen az Atya Istenre korlátozta a „jó" minősítést. Három evangéliumban is kijelentette: „Senki sem jó az egy Istenen kívül."

Mit viszünk el ebből ma délelőtt? A köszönet után mit kezdjünk azzal, hogy jó Istenünk van?

Elmondom, hogy ott, ahol fel-alá sétáltunk a héber jegyzettel, Bibliával, a Debreceni Református Kollégium udvarán, könyvtárában, professzori szoba folyosóján, mit jelentett számomra ez a vizsga közeledtével arányosan, egyre gyakrabban kiejtett két szó: „Jó az Úr!"

Hitvallás volt.

Hittem, hogy egyedül Isten koronázhatja meg minden erőfeszítésemet. Hittem, hogy akkor szeret engem igazán, ha hozzá, és nem máshoz kiáltok. Hittem, hogy amíg Őt keresem, vagyis benne reménykedek, jó lesz hozzám. Hittem és már jóval a vizsga előtt hálát adtam neki, mert bizonyos voltam benne, hogy nem hiába kiáltok hozzá, nem hiába keresem őt. Hiszen tanulhatok. Erőt, tehetséget, korábbi magamhoz mérve kitartást kaptam tőle. Tudtam, hogy szeret, tudtam, hogy történjék bármi, akkor is, és mindenek ellenére, és mindenkor: „Jó az Úr!"

Milyen széles ízvilága van ennek a tőmondatnak! Könnyű kimondani, szinte kifolynak a szánkból a szavak, amikor öröm ér minket. A szabadság idején hátradőlünk, és békességgel elsuttogjuk: „Jó az Úr!" Kicsinykét változik a hangsúly, mert sóhajtunk előtte, amikor ránézünk a vérvizsgálat eredményére: Huhh. „Jó az Úr!" Biztató tónusra váltunk, mert bátorítani akarjuk az érettségizőt: „Jó az Úr!" Majd próbára tesz Isten. Ki tudod-e mondani a temetőben; a sikertelen felvételi után: „Jó az Úr!" Mennyire nehezebb a hitvallás, miután becsaptak, csalódtál, fáj, könnyek tolulnak a szemedbe, és tudod, hogy akkor is érvényes: „Jó az Úr!"

És mégis sikerül! Ma is sikerült. Micsoda? - kérdezed. Hiszen nem is mondtam! Dehogynem! Azzal együtt, amit ide hoztál; azzal együtt, aminek nem tudod, mi lesz a vége; azzal együtt, amin tudod, már nem változtathatsz eljöttél a templomba! Megjelentél az Isten színe előtt. Tudtad, hogy találkozni fogsz vele. Miért is? Mert amikor a héten hálát adtál, de akkor is, amikor, kiabáltál, veszekedtél Istennel, akkor is hitted, hogy „Jó az Úr!" Ezért jöttél el.

És mi ennek a következménye? Kiderül, hogy Isten „Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra." Menedék, erősség, mint egy bástya. Támaszték, mint ami nem engedi, hogy eldőljön a fal. Támpont, amitől újra el lehet indulni; ami segít tájékozódni.

Micsoda szükség van erre a menedékre, biztos pontra, erősítő támaszra! Milyen jó odaszaladni, visszatérni, feltöltekezni Istennél, amikor baj van! Mennyire teljes életet él az, aki nem csak a szorongattatás napján, hanem a gondtalanság idején is ezzel a tudattal, hittel, békességgel él!

Évekkel ezelőtt utaztam több napig valakivel, aki a szó szerint magával hordozott felelősség ellenére feltűnően, és sugárzóan jókedvű, elégedett volt. Már a második napon rákérdeztem, hogy szokott-e arra gondolni, mi lenne, ha ez vagy az történne. Még derűsebben mondta, hogy persze, hogy gondol rá! Alapjában véve minden útszakaszon tudja, hol van a legközelebbi segítség.

Amikor elérkezik a „baj napja" (és kisebb-nagyobb mértékben melyikünknél nem?), mennyivel könnyebb azonnal odafordulni ahová kell, mint ide-oda kapkodni, és még zavarosabbá tenni a helyzetet?

A baj elkerülhetetlen. A testben megjelenő, és/vagy a gondolatokban feltörő szorongattatás, nyomorúság a kifacsarodott világ velejárója.

Ki az, aki a bekövetkezett baj napján Istentől várhat eligazítást, választ, helyzetelemzést, elsősegélyt, majd végleges, elfogadható, megnyugtató rendezést?

Náhum (és a különböző fordítások) szerint azok, akik kiáltanak hozzá, és akikről Isten tudja, hogy bíznak (is) benne. Nem a „hátha", nem a „talán", nem a „lehet, hogy ő", nem a „próbáljuk meg azt is" indíttatású keresgélőket elégíti meg, hanem azokat, akik alapvetően bíznak benne.

Akik tudják, hogy a további segítség kivitelezőinek (tanár, jogász, faesztergályos, orvos, autószerelő) is Isten adott tudást, ügyességet, rátermettséget. Az Istent magukban hordozók az Úr után a szakemberhez, vagy a barátjukhoz, lelki társukhoz fordulnak, de ahhoz, hogy tudják ki az, ahhoz az Úrnál kell kezdeniük az érdeklődést. A baj napján vele csendben lenni, megnyugodni, tőle békességet, józanságot kérni. Így kerülheti el a baj napját átélő ember a szellemi sarlatánokat, a pénzéhes kuruzslókat, a vágyaik és nagyravágyásuk kielégítésének tárgyaira, személyeire lecsapó féleszűeket.

„Jó az Úr! Erősség a baj napján; tudja, hogy kik bíznak benne." Károli Gáspár így fordította Gönczön: „nem hagyja azokat, akik őbenne bíznak".

Fogadjuk el mindkettőt. Isten ismeri azokat, akik hozzá szaladnak, és azoknak dob mentőövet, akik bíznak benne.

Te bízol benne? Mérd le a bizalom-szintedet! Vedd elő azt a gondodat, ami a leginkább bánt, amiben a legtanácstalanabb vagy, amin a legtöbbet töröd a fejedet, ami miatt megválaszolatlan kérdések vesznek körül.

Mi ennek a napnak a baja, nyomorúsága számodra? ... Megvan? Amikor hazaérsz, ülj le csendesen, egyedül, és terítsd ki magad elé a „nap baját"! Ha ki tudod mondani: „Jó az Úr!", akkor él a hited. Működőképes az Istenbe vetett bizalmad!

Ne hagyd senkinek, ne engedd semminek, hogy meggyengüljön! Erősítsd az imáiddal, a kiáltásaiddal. És bármi legyen a válasz, ne felejtsd el kimondani: „Jó az Úr!" Ámen