Istentisztelet 2018. május 20-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Pünkösd - Első nap délelőtt

Lekció: ApCsel 2,1-6;14.;29-33

Textus: Jn 20,21-22

Szeretett Testvérek!   Feltámadását követően Jézus még 40 napig járt-kelt a földön. Az a teste már nem ugyanaz volt, amit a tanítványai éveken keresztül láttak. Jézus abból adott szent bemutatót, ami ránk vár. Amikor újra megjelenik a földön, és a benne hívők lelke megint testet kap, mi is ahhoz hasonló, romolhatatlan, örök életre garanciás alakban, formában, létben leszünk majd, mint amilyenben húsvét után 40 napig még ő járta Palesztina útjait, mielőtt, magasra emelkedve eltűnt a felhő mögött, és újra a mennyországban folytatja életét. Az Atya jobbján. János evangéliumából azt a jelenetet idéztem, amikor Jézus, immár feltámadt testében először jelent meg a tanítványainak. Tíznek. Kettővel többen kellett volna, hogy legyenek, de Júdás már felakasztotta magát, Tamás pedig valahol máshol bujkált „a zsidóktól való félelem miatt". Ők, tízen is magukra zárták az ajtót, de a feltámadott test, és különösen, ha az Jézusé, nem sokat törődik a nyílászárókkal. Jézus egyszerűen megállt köztük. Középen. Megmutatta nekik a kezét, a lábát, az oldalát. A sebeit. Most ne találgassuk, hogy ezek miért voltak ott a feltámadott, nem romlandó testen. Valószínűleg az azonosítás miatt. Lehet, hogy első pillantásra nem ismertek meg, de nézzétek csak! Emlékeztek? Itt, és itt verték belém a szegeket, és a katona ezen az oldalamon szúrt meg a lándzsával. Én vagyok.

Elképzelni is nehéz a tíz tanítvány örömét. Újra velük van Jézus! És mit mond? „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket." Ez a két „elküldés" azért nem ugyanazt jelenti. (János evangéliumának ránk maradt görög nyelvén, a Bibliában is két, különböző szót olvasunk.) Az Atya és Jézus, odafent egy akarattal, és egymás mellé rendelt helyzetben intézkedett. Közös döntéshozataluk után (hiszen az Atya és a Fiú egyek) az Atya, a megfelelő üzenettel, örömhírrel, evangéliummal útjára bocsátotta (ἀποστέλλω) a Fiút, Jézus Krisztust. A názáreti Mária méhébe, onnan a betlehemi jászolba, egészen a golgotai keresztig és a sírig. Jézus viszont hatalommal, mintegy erejével és engedélyével ellátva küldte el (πέμπω) a tanítványokat. Az Atya indításának jelére Ő startolt el a mennyben lévő kezdővonalról. A tanítványai számára érthetővé tette a halálból megváltó örömhírt, és az ahhoz kapcsolódó életforma tanítását. Aztán, mielőtt felment a mennybe, mint a váltók a staféta botot, átadta a hírt az apostoloknak. Fussanak tovább, és vigyék el minden irányba hírt: új jelentést kapott a halál! A bűneiből megváltott embernek nem kell félnie. Sőt! A halál küszöbén átlépve kezdi meg a Jézussal és a többi megváltottal együtt örökké tartó életet! Ez a kétféle küldés közti különbség és hasonlóság. Jézus volt az első, és ő adta tovább a küldetést.

Ezért, ennek érdekében történik valami különös a bezárt ajtajú rejtekhelyen. Jézus „rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!" Ezt olvasva, ki merne kételkedni abban, hogy az apostolok már több héttel azelőtt belekóstoltak a Szentlélek testet-lelket átjáró jelenlétébe, mint a pünkösdi tömeg? Negyven nap múlva pedig, miután Jézus eltávozott tőlük, és a mennybe emeltetett, a tanítványoknak még újabb tíz napig kellett várniuk arra, hogy a még korábbi ígéret beteljesedjen, és Jeruzsálemben három ezer lélek részesüljön a Szentlélek ajándékában. Aztán további tízezrek és milliók. El egészen a mai napig.

Karácsony, Jézus születése egyszer történt meg. Húsvét, Jézus megfeszítése szintén egyszeri esemény volt. Pünkösd azonban folyamatos. A Szentlélek szünet nélkül működik a világon, és tölti be, tölti fel magával azokat, akiket kiválaszt. Mire? Arra, hogy szóval és szótlanul, tettekkel és önmegtartóztatással hirdessék, mit tett velük és mit tett értük az Isten. Ez kezdődött el Pünkösdkor. Ezt ízlelték meg azok a konfirmandusaink, akik szeptember óta a következő fokozatba tették Isten-keresésüket. Kilenc hónapig kérdésekkel ostromolták felkészítőiket és az eget. Tegnap délután pedig kikérdeztük őket arról, amit fel lehet mondani. De nem a jól megtanult válaszok teszik őket keresztyénné. Nem a presbitérium, és nem a lelkészek döntik el, hogy alkalmasak-e arra, hogy Krisztust követő tanítványoknak hívják őket, vagy nevezzék magukat. Mint a mi, a felnőtt egyháztagok esetében, úgy őket tekintve sem egy testület állapítja meg, hogy megilleti-e őket az úrvacsora. Szentlélek Isten az, aki átvilágítja őket. Szentlélek Isten az, aki ismeri hitük, és belé vetett bizalmuk hőfokát. Mint ahogyan Szentlélek Isten alkalomról alkalomra leolvassa a tavaly, a 10 éve, fél évszázada konfirmált, úrvacsorai asztalhoz járulók odaadásának, hitének a kijelzőjét.

Ezek a kedves fiatalok az elmúlt hónapok, és azt megelőző évek során megsejtették, hogy nem elég ésszel és szájjal keresztyénnek lenni. Hiába tanulják meg a szöveget; a Szentlélek nélkül ugyan kaphatnak egy papírt a keresztyén vallás alapfokú ismeretéről, de attól még nem válnak hívő tanítvánnyá. Nem pusztán Jézusra van szükségük, hanem Jézus Lelkére. A Szentlélekre. Nem a megtanult, hanem a bennük élő Jézusra.

Azon a pünkösdi napon (ami zsidó ünnepnap volt), megint valami zárt helyen, együtt üldögéltek a tanítványok. Soha nem hallott, szélzúgáshoz hasonlítható zaj kíséretében lángnyelvekhez hasonló jelenség tűnt fel előttük. Ezek szétoszlottak, és (szó szerint:) leültek rájuk. Így teltek meg Szentlélekkel. Ez, azóta nem így történik. Én legalábbis nem találkoztam még olyan emberrel, aki, akár saját elmondása szerint is, ugyanilyen kísérő jelenségekkel körülvéve töltekezett fel Szentlélekkel. A Szentlélek eljövetelét csak mi szeretnénk szabályokba foglalni. Ő jókedvűen megmosolyogja ezeket a kockás, merev, tananyag-szagú próbálkozásainkat, és úgy adja magát, ahogyan egyen-egyenként megtapasztaltuk.

Mindnyájan lélekkel születünk. Ettől vagyunk emberek. Ez a fel nem díszített lélek azonban csak arra képes, amit a tulajdonosa akar véghezvinni. Ez az alap-lélek jóindulatú, de kicsit gyanakvó, kicsit büszkélkedő, kicsit akaratos, és független. Független Istentől. A Szentlélek ezt az alapfelszereltségünket akarja felturbózni. Átalakítani. Annyira, hogy ne is hasonlítson eredeti önmagára. Legyen olyan, amilyennek a főkonstruktőr, Isten akarja látni. Legyen olyan a lelkünk, amilyenre titokban mi is vágyunk.

A velünk született lélek: kormány, vitorla, motor nélküli hajó. Ott feszítünk rajta kapitányként. Egyedüli személyzetként. Sodródunk, ütközünk, átugrálunk a többi járműre, fogadjuk a hozzánk beugrálókat. Minden különösebb cél nélkül létezünk, túlélünk. Egészen a zuhatagig. Amikor elérjük, lebukunk a mélybe, és forgunk, forgunk az örvényben. Vége. Onnan nincs kiút. A Szentlélekkel feltöltekezett élethajók ugyanazon a folyón haladnak. Az élet-folyamon. Pontosan azokkal a kihívásokkal kerülnek szembe, mint a Szentlélek-telen járművek. A különbség az, hogy: irányíthatóak. Kerülik az ütközéseket, de keresik a bajban lévőket. Felszerelésüket a Szentlélektől kapták - ajándékba. Van kürtjük, amivel vészjelzéseket adnak. Van fényszórójuk, amivel láthatóvá válnak és irányt mutatnak. A konyhájukban található sóval megízesítik azok életét, akiket elérnek, akik melléjük sodródnak. A maguk körül forgolódók felé csáklyát nyújtanak. Jöjjenek közelebb, szálljanak át! Haladjanak együtt! Vigyék a Szentlélek rakományát, ajándékait a többi, sérült hajóra! Érjék el a sivatagos parthoz ragadt halálraítélteket! Az elmúlt hónapokban ezt kívántuk megértetni a ránk bízott fiatalokkal. Azt, hogy mi a különbség a keresztyén vallás, és a Krisztust követő élet között. Milyen dicséretes dolog egyedül véghezvinni valamit, és milyen áldást jelent a Szentlélekkel végigvitorlázni a földi életet.

A Biblia lapjaiból, a hirdetett Igéből megszólaló Jézus ezt kívánja megértetni velünk. El lehet hajózgatni ezt a pár évtizedet úgy, hogy minden tisztséget mi töltünk be az élet-bárkánkon, de lehet könyörögni azért is, hogy a Szentlélek Isten vegye át a hajónk irányítását. Minél előbb, a nagy zuhogó, a halálos vízesés előtt. Mert ott vagy alábukunk, vagy fölfelé emeljük a szemünket, a kezünket, és hisszük, várjuk, hogy Isten kiemel bennünket a halálból, és magához vesz. Oda, ahová Jézus ment. De addig is van dolgunk. Itt. Kérni, várni, majd elkezdeni azt, amit a Szentlélek művel velünk.

Valószínűleg soha nem hallottam volna Jan Paderewski nevét, ha az általános iskolai énektanárunk nem mesél róla egy történetet. Paderewski lengyel miniszterelnök volt, de világhírűvé a zongoradarabjai és a zongorajátéka tették. Egy édesanya két jegyet váltott a koncertjére. Kisfiát leültette, majd felállt, és odament az egyik páholyhoz, hogy üdvözölje az ismerősét. A kisfiú eközben elsétált a színpadig, és oldalt belépett azon az ajtón, amin azt látta: Tilos az átjárás. Lassan elsötétültek a fények. Az anyuka visszasietett a helyére, és nagyon megijedt, mert a 10 éves fiát nem találta ott. Közben felment a függöny, és ki ül a fényesen csillogó koncertzongora előtt? A fia. Ráadásul a billentyűk fölé emeli a kezét, és összeráncolt homlokkal elkezdi játszani azt a gyerekdalt, amit a legutóbbi zongoraórán volt a házifeladata. Ekkor lépett a színpadra a zongoraművész Paderewski. A nézőtéren csend. Mi lesz most? Paderewski a kisfiú mögé lépett és odasúgta neki: „Ne hagyd abba!" Bal kézzel improvizálni kezdett a gyerekdalra. Aztán a jobb kezével is. A színpadon született négykezes elbűvölte a közönséget. Óriási tapsvihar köszöntötte a koncert első darabját.

Hát, kedves testvérek, nem kell túlmagyarázni a Szentlélek ajándékát. Egyszer, láthatatlan módon belép az életünkbe, aztán minden nap körülölel minket, és minőségivé varázsolja a gyermeki kezdeményezéseinket. De ahhoz: el kell kezdeni!

Kedves ma konfirmáló, és már régen bizonyságot tett testvéreim! Ébredés után, minden reggel kezdjetek neki annak, amit már el tudtok játszani. Amiről tudjátok, hogy a Szentlélek majd hozzáadja azt, ami hallgathatóvá, élvezhetővé, széppé, ajándékká változtatja azt, amihez reménységgel, bizalommal, hittel fogtatok hozzá.

Leheljen rátok, leheljen ránk az Úr Szentlelket minden egyes napon, hiszen az ő legénységének tagjaiként, a zuhatagig is vele akarunk hajózni! Onnan pedig: legyen meglepetés, hová visz minket! Ha addig is, és utána is a közelében lehetünk, csak jól járhatunk. Ámen