Istentisztelet 2023. november 12-én

 

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Préd 5,1-6

Textus: Préd 5,3

Énekek: 133/1; 286/1-4; 173; 750/2 új ék.; 843 új ék.

 

Szeretett Testvérek!

 

Állandó fejlesztést igényelnek azok a rendszerek, melyeknek az a feladata, hogy fontos embereknek un. „védett" telefonvonalakat biztosítsanak. Az ezeken folytatott eszmecseréket a két félen kívül (elvileg) senki nem hallja. Pedig ezek a beszélgetések is átfutnak néhány jelközvetítő eszközön, amiknek az a dolga, hogy kapcsolatot létesítsenek a hívó és a fogadó személy között. Ezek nélkül az átjátszóállomások nélkül nem működne sem a mobil, sem a vezetékes telefonunk.

Amikor két ember nem telefonon, hanem közvetlenül, négyszemközt beszél egymáshoz, azt hihetnénk, hogy senki sem hallja őket. Ha értik egymás nyelvét, nincs szükség közvetítőre, tehát minden, ami elhangzik, kettejük titka marad. Csak egymástól kérhetik számon a szavak megválasztását, és az elhangzottak tartalmát.

A Prédikátor, Dávid fia, Jeruzsálem királya szerint ez nem így van. És ha ő mondja, jó lesz odafigyelni rá! Mert Isten úgy döntött, hogy Kijelentésének gyűjteményébe, a Bibliába rögzíti a Prédikátor megállapításait, amit uralkodása kezdetén az Istentől kért és bőségesen kapott bölcsessége eredményeként írt meg.

„Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat" - olvassuk írása közepe táján.

Jó tanács, köszönjük. Nem egyszer beláttuk, mert még többször megbántuk, hogy meggondolatlanul csattantunk fel. Na, de ezek négyszemközt történtek - próbálunk védekezni -, nem Isten előtt kimondott szavak voltak. Sokan hozzáteszik: Nem a templomban beszéltem így! Ott soha nem tenném!

Mit mond ezzel a derék „templomos" emberünk? Azt, hogy Isten halláskárosult. A templomban hallja, mit mond az ember, de az utcán, vagy máshol már nem. A lakásában, a kollégái, a cimborái, a haragosai előtt úgy beszél, ahogy akar. A szerinte templomba zárt Isten ott megvizsgálja a hitét, a szívét, a gondolatait. Itt, a padsorokban, a székeken jó lesz vigyázni, de utána azt gondol az ember, amit akar, és amit kigondolt, azt aztán úgy csorgatja a szájába, a nyelvére, onnan meg a felebarátjára, ahogy kedve tartja.

A Prédikátor azonban megnyomja a vészcsengőt. Az eszünk, a fél-eszünk ajtaján: „Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön"!

Még hogy a templomon kívül úgy beszélhetünk, ahogy akarunk? Nem! Miért nem? Azért „mert Isten a mennyben van, te pedig a földön"!

Ezért kezdtem az egészet a mobiltelefonokkal. Amit kiejtesz a szádon, az, mint egy átjátszórendszeren, először Istenen megy keresztül. Ő előbb hallja meg azt, amit a beszélgetőpartnerednek szánsz, mint ő, aki előtted áll. A Prédikátor (Salamon) apja, Dávid király ezt a felismerést így imádkozta ki magából: „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram." (Zsolt 139,4)

Érted? Teljesen mindegy, mitől tartózkodsz itt, a templomban. Isten már tudja, mit mondasz ki a küszöbön kilépve, az utcán a mobiltelefonba beszélve, otthon az előszobában, vagy akárhol, akármikor! Tovább megyek. Ha még a nyelvünkön sincs a szó, világos, hogy már azt is pontosan látja, mi rajzolódik ki a fejünkben, az elménkben, a gondolatainkban. Előtte nincs védett vonalunk! Ne hirtelenkedd hát el a bárkinek kimondott szavadat, mert bárhol hangzik el: Isten előtt mondod ki!

Mire megy ki ez az egész? Megfélemlítés? Dehogy! Védelem. A Prédikátoron keresztül, Isten ezzel az intéssel megvédi azt, akihez beszélsz. Megvédi a sérelemtől, amit rajta ejtettél volna. Szavaidba csomagolt ütéseid erejétől függően megkíméli rossz napoktól, hetektől, évektől. És ezzel az intéssel téged is véd. A lelkiismereted kegyetlen fájdalmaitól. A vissza nem szívható szavaktól, amikért esetleg már nincs is lehetőséged bocsánatot kérni attól, akinek el kellett viselnie őket. Téged.

Ennyit az Isten előtt elhangzó szavainkról. Tehát: mindegyikről. Megértettük. Ügyelni fogunk rájuk. (Ügyelni fogunk rájuk?)

De még nincs vége! Tovább lehet fokozni az Isten előtt kimondott szavaink miatti felelősségünket. Mivel? Azzal, amikor nem előtte mondjuk ki szavainkat, hanem egyenesen Neki teszünk fogadalmat.

Amikor fogadalomtételről beszélünk, valamilyen ünnepélyes eseményre gondolunk. Sorra tudjuk szedni őket? Mondom, nekem mik jutottak eszembe. Kisdobos fogadalom. Úttörő fogadalom. Konfirmációs fogadalom. Katonai fogadalom szolgálatom első hónapja, az alapkiképzés után (és a következő 17 hónap előtt...). Fogadalom házasságkötésemkor. Lelkészképesítő vizsgámon. Doktorrá avatásom napján. Egyházi tisztségeim vállalásakor. Többre nem emlékszem, de ezekre is úgy, melyek - most már tudjuk: minden helyszínen és értelemben -: Isten előtt de nem Neki letett fogadalmak voltak.

Van vajon olyan fogadalom is, amit nem csak Őelőtte, hanem egyenesen Istennek tesz az ember? Bibliai példák. Például: Jákób. Elég merészen, szerintem az istenkísértés határát súrolva, menekülés közben fogadkozott: „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és épségben visszatérek apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem." (1Móz 28,20-21) Olyan, mintha magának mondta volna. De Isten tudja, hogy Neki szánta, és ezt később meg is erősíti: „Én vagyok Bétel Istene, ahol szent oszlopot kentél föl, és fogadalmat tettél nekem." (1Móz 31,13)

Volt olyan is, hogy az egész nép tett fogadalmat az Úrnak. (4Móz 21,2) Az asszonyok, házassággal kapcsolatos, az Úrnak tett fogadalmának majdnem egy egész fejezetet szentel a Biblia. (4Móz 30) Az egyik bíra, Jefte olyan fogadalmat tett az Úrnak, ami a lánya életébe került. (Bír 11,30) A rendszerváltozás, Izráel, királysága előtti utolsó bírája, Sámuel édesanyja, Anna megfogadta az Úrnak, hogy ha fiúgyermeket ad neki, odaszenteli az Ő szolgálatára. Tehát, nincs megtiltva az Úrnak tett fogadalom.

Ti tettetek már nem az Úr előtt, hanem az Úrnak, Istennek, Jézusnak, a Szentléleknek fogadalmat? Tudtátok mivel jár, ha nem teljesítitek?

Olvasom: „Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban." Senki nem szereti, ha ostobának tartják. Nem is helyes, ha rámondjuk valakire. De Isten minősítésével nem vitatkozhatunk. Márpedig Ő ostobának tartja azt, aki nem teljesíti a Neki tett fogadalmát.

És ha nehéz? Ha nem számoltunk azzal, hogy elfogy az erőnk, meglustulunk, lanyhul a lelkesedésünk, nem vagyunk képesek megteremteni a fogadalmunk teljesítéséhez szükséges körülményeket, forrásokat? Akkor mi van? Akkor - ha tetszik, ha nem -, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy Isten nem kedvel. Nem tetszik neki a hanyag módon odavetett ígérgetésem, az elhamarkodott fogadkozásom, a hirtelen érzelmi felindulásból származó, de lelkileg megalapozatlan, iránta érzett rajongásom.

Nem kedvel az Isten? Jaj, ezt még kimondani is szörnyű, nem hogy átérezni! Mit lehet tenni? Hogyan lehet visszakéredzkedni az Isten kedvébe? Először is -ajánlja az Úr, a Prédikátoron keresztül a jótetszéséből kiesett embernek -: ne keress kifogásokat! Ne magyarázkodj, hogy te nem is úgy gondoltad azt a kis fogadalmacskát! Így hallottuk: „Ne engedd, hogy beszéded vétekbe ejtsen téged, és ne mondd az Isten követének, hogy az csak tévedés volt." Miért abból még nagyobb baj lehet? Igen! Felidegesíted Istent. A magyarázkodásod előtt még „csak" elment tőled a kedve, de ha még mentegetőzöl is, magadra haragítod az Urat! Kertelés nélkül megírja a Prédikátor: „Miért háborodjék föl Isten szavadon, és miért tegye tönkre kezed alkotásait?"

Mert ekkora a haragja! Hallgatja egy ideig a rossz kifogásaidat, de ha - a helyett, hogy végre teljesítenéd a fogadalmadat -, továbbra is győzködöd a szánalmas érveiddel, tönkre teszi a munkádat!

Pedig nem szeretné. Annál sokkal jobban szeret. És sokkal jobban ismer, mint te, magadat. Ezért íratja le a Prédikátorral a megelőző beavatkozás lehetőségét: „Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mint ha fogadalmat teszel, és nem teljesíted."

Merítsünk bele a közeljövőben (legjobb lenne még ma) Isten előtt kimondott szavaink tengerébe! Halásszuk ki belőle az elhamarkodott, az elhirtelenkedett mondatfoszlányokból összerakott ostoba és bántó fecsegéseinket! Tudatosítsuk magunkban, hogy Isten hallotta őket! Kérjük a bocsánatát, és ha lehetséges azokét is, akiket még felkereshetünk őszinte bűnbánatunkkal!

Aztán merjük visszaidézni az Istennek tett fogadalmainkat! Ha lehetséges, ne késlekedjünk teljesíteni őket! Ne keressünk rájuk mentséget; fogjunk hozzá és tegyünk eleget annak, amit megfogadtunk! Ha bármilyen oknál fogva már lehetetlen, akkor, de csak akkor: Jézus közbenjáró jóakaratára hivatkozva kérjük felmentésünket az Úrtól! Ha tényleg őszinték leszünk Hozzá, feloldoz minket. És újra kedvel majd! Mert a Prédikátor apja, Dávid király zsoltárba írta: „csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme." (Zsolt 30,6) Ámen