Istentisztelet 2018. április 29-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Fil 2,12-18

Textus: Fil 2,15-16

Szeretteim!

Milyen szép szó! Így szólítja Pál apostol a Filippiben élő keresztyéneket: szeretteim. Mivel érdemelték ki ezt a jelzőt? Azzal, hogy olyanok, mint a megbízható, jó gyerekek. Magukra lehet hagyni őket. Vigyáznak magukra. Észreveszik a veszélyt, és elkerülik. Keresik a jót, és megcselekszik. Ezt jelenti az apostol dicsérő szava: „mindenkor engedelmeskedtetek".

Milyen büszkék voltunk rá gyerekkorunkban! A szüleink fél órára átugrottak a szomszédba, és minket otthon hagytak. Megbíztak bennünk. Tudták, hogy nem szedjük szét sem a lakást, sem egymást. Általában adtak valami munkát. Mi meg azzal foglalkoztunk, amit ránk bíztak. Amikor hazaértek, megdicsértek minket. „Na, milyen jó gyerekek voltatok!" Három gömbnyalókánál is többet ért a mosolyuk. Kiment a tanár az osztályteremből, mert elfelejtette behozni a vázlatát. „Itt hagylak benneteket két percre! Csöndben másoljátok le, amit a táblán láttok!" És mi, mert azt a tanárt kedveltük: szépen másolgattunk. Mit mondott, amikor visszaért, és becsukta maga mögött az ajtót? „Rendes gyerekek vagytok." És mi olyan kedvesen néztünk vissza rá, mintha azt mondta volna, hogy aznap nem felelünk.

Nem kevés hát az apostol dicséretének a súlya! Az evangélium magatartási szabályainak mindenkor engedelmeskedő gyülekezet tagjai kiérdemlik a megszólítást: szeretteim!

A magukra hagyott, szerethető és szeretett filippiek az üdvösségüket munkálták addig is, míg az apostol távol volt tőlük. Voltaképpen nem neki engedelmeskedtek, hanem a bennük élő Jézusnak. Istennek. Hallották, meglesték és eltanulták az apostoltól, hogyan kell élni azzal a szabadsággal, amire Jézus hatalmazta fel azokat, akik beálltak mögé. Jézus követőkké váltak. Ez az üdvösség. Kárhozattól megszabadult tudattal, ésszel, lélekkel lépni arra, amerre Jézus megy. Mögötte, előre. Az üdvösség az isteni ítélettől megszabadult ember élet-sétája Jézussal.

A filippiek elsajátították ennek örömét és alázatát. Pál apostol figyelő szemei, vigyázó jelenléte nélkül is képessé váltak arra, hogy egyenként és a gyülekezetben is megtalálják a helyüket a világban. Aki pedig tudja, hol a helye, az azt is tudja, mi a dolga. Az, ami Isten szerint kedves és hasznos.

Ennek folytatására tüzeli őket az apostol. Nekünk egy ponton úgy tűnhet, hogy a lelkesítés közben belezavarodott a mondanivalójába. Esetleg az, akinek diktálta a levelet, elírt valamit. Mert egyszer, ugye azt mondja: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket"! De még ugyanazzal a lendülettel hozzáteszi: „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően."

Várjunk, várjunk! Akkor most a derék filippiek maguktól munkálják az üdvösségét, vagy Isten, úgy, ahogy neki tetszik, adja a szándékot, és a cselekvést? Mi munkáljuk az üdvösségünket, vagy Isten munkálja bennünk? Előkapjuk a Biblia korában használt görög nyelven összeszerkesztett Újszövetséget, és megnézzük, hogy jól látjuk-e azt, amit olvasunk? Jól bizony! Semmi hiba. Pál nem azt írja, hogy „munkálkodjatok az üdvösségetekért", hanem: „munkáljátok az üdvösségeteket".  Mi a különbség? Az, hogy én, ha megszakadok, akkor sem tudok tenni semmit az üdvösségemért. Semmit sem tehetek azért, hogy Jézus, bűneimből való szabadítását kijárjam magamnak. Azt Ő csinálta. Készen van. Az üdvösségemért nem tehetek semmit. Mégis: munkálhatom az üdvösségemet.

Mit jelent ez? Azt, hogy nem állsz meg félúton. Isten azt akarja, hogy fejlődj. A csecsemőkorú kereszténységedet tápláld óvodássá. Ha már nagycsoportos vagy, hajts rá az általános iskolára! Befejezted? Akkor már gimnazista vagy! Leérettségiztél? Ott az egyetem! Az üdvösségnek, a Krisztus-követésnek fejlődési szakaszai vannak. Amikor elérkezünk egy szintre, elérünk egy szintet, nemhogy lehet, de szükséges tovább, feljebb lépnünk! Éppen Pál írja egy másik gyülekezetnek: „Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el." (1Kor 3,2) De aki elbírja, az már vágyik arra, hogy egyre kifinomultabb legyen az ízl(el)ése. A keresztyén élet, a Jézus közösségében, a Szentlélek jelenlétében eltöltött órák, napok, évek; az üdvösség: fejlődést kíván. Isten elkészítette az üdvösséget. Készen kaptuk. Megköszönjük. A szépítése, a feldíszítése, a látható, személyiségünkre alkalmazható kiformálása, építése, megőrzése már a mi dolgunk, hát: „munkáljátok üdvösségeteket"!

Szívszorító látni, ahogy az emberek megelégszenek annyi keresztyénséggel, amennyit megértettek, és jóváhagytak. Örülnek, hogy hallottak Jézusról, de nem követik. Meghallgatják, mit mond, de nem fogadják meg, nem fogadják el, amit a közös életük, az üdvösség munkálásának érdekében ajánl. Nekiindulnak a keresztyén élet megfutásának. Szabad, üdvösségük tudatában örvendező emberekként.

Aztán, az első, második kör megfutása után megállnak. Újra eladják magukat. Odaadják magukat ugyanazoknak az üres szokásoknak, amiket már leráztak magukról. Engednek azoknak a kísértéseknek, melyeknek, Istennek hálát adva, már egyszer (kétszer?) hátat fordítottak. Újra csemegéznek a bűnből. Megint arra mennek ténylegesen, lépegetve, és gondolataik csapásain is, ahol már többször felbuktak. Orra estek. Sárosak lettek. Bűzlött az lélektelenségük. Onnan emelte ki őket valamelyik igehirdetés, valamelyik bibliai részlet, Jézussal töltött idő, amibe a lelkesedés, az erőfeszítés után visszaestek. Úgy hívják ezt a visszaeső állapotot, hogy közöny. Szent közöny. Kifejezetten Istennek szánt közömbösség.

Házi feladat: Ha még nem tetted, gondold végig, mikor léptél a keresztyénség eddigi, legfelsőbb osztályába! Ott vagy? Ott maradtál? Mióta? Visszabuktál? Ismételni kell? Vagy elölről kezdeni? Vagy: felső tagozatos vagy? Mindegy mit válaszolsz, csak őszinte legyen! Mert ha az, és felébredt benned valami, akkor Isten Lelke kézen fog és segít újraindulni. Vagy: magasabb fokozatba kapcsolni.

„munkáljátok üdvösségeteket"! Rendben, értettük Uram! De, volt ott még valami! Igen. Az, hogy: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket"! Kicsit ijesztő. Mi az a félelem és az a rettegés, ami együtt jár az üdvösségünk munkálásával?

Tisztelet és figyelem. Az üdvösség, az Istennel átélt közösség nem hétköznapi esemény. Az ember belereszket a felelősségbe. Az Istentől kapott, saját hozzáállásán múló felelősségének a nagyságába. Félelemmel és reszkető figyelemmel tekint erre a felemelő megbízatásra. A saját üdvössége kimunkálását kiemelt teendőnek tartó ember: figyel a viselkedésére. Ha már nem tett érte semmit, szeretné valahogy meghálálni azt a felemelő, korábbi önmaga szennyéből kiemelő isteni beavatkozást, ami azzá tette, ami. Különbnek - önmagánál. Az üdvösségét munkáló ember különb, mint korábbi, mint tegnapi önmaga.

Isten üdvösség-ajándéka olyan, mint egy autó. Vadonat új. Benne van a kulcs. Használható. Hasznos, és örömet kínál. Ha! Ha - megtanulod vezetni. Ráadni a gyújtást. Sebességbe tenni. Kuplung gáz, fék. Irányjelző. Isten adja az üdvösséget. Kiszabadított a halálból. Minőségi életet mutatott. Félelemmel, és reszketéssel tanuljuk meg, mit kezdjünk vele! Féljünk attól, hogy visszaesünk oda, abba az igénytelenségbe, babonába, önteltségbe, népi vallásosságba, ahonnan Jézus keresztje kihúzott minket.

Mindezt - írja a filippieknek Pál, és önti a lelkünkbe most a Szentlélek -: tegyük úgy, hogy nem zúgolódunk, nem panaszkodunk. Semmi miatt. Ha azt diktálja a bölcsesség, akkor nem nyöszörgünk, szidalmazunk, hanem hallgatunk, És beszélünk, amikor annak van az ideje. Mire jó ez? Arra, hogy „feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben". Éppen abban a nemzedékben, amelyikben élsz! Minden korosztály felmutatja a Istentől elfordult, elfajult, vagyis: természetellenes sajátosságait. Minden téren megmutatkozó másságát. Mást, mint ahogyan azt (legyen bármi is) Isten elképzelte és megteremtette. Kérte. Mondjuk az ötödik parancsolatban.

Csak egy példa. Az üdvösségét munkáló hívő irtózik a kétszínűségtől. Mondjuk: a tiszteletadás tekintetében. A kórteremben fekvő beteg reggel óta szenvedett a két szobatársa szaftos, obszcén, káromkodó szóváltásaitól, akik egyébként jó keresztyénnek mondták magukat. Megérkezett a látogató. Bibliát olvastak, imádkoztak. A látogató elmesélte, mi történik a gyülekezetben. A templomuk tornya jól látszott a kórterem ablakából. Amikor elment, a két szobatárs szabadkozni kezdett: Ha tudtuk volna, hogy a lelkész a látogatója, vigyáztunk volna a szánkra. Nem az volt, - mondta a beteg - hanem egy gyülekezeti tag. Én vagyok a lelkész. Isten gyermekeinek feddhetetlenségét a szavuk is tükrözi. Mint ahogy' az elfajult nemzedék is elárulja magát a beszéde, az írásai alapján. A templomi közösségben így, a közösségi oldalon meg úgy...

A cél tehát nem kisebb, mint a Filippiben élő keresztyéneké. Törekedni a feddhetetlenségre és tisztaságra. Nem olyannak lenni, mint a másik. Isten az egyházban nem egymást utánzó bohócoknak adott életet, hanem saját képességeiket neki szentelő embereknek. Ne olyan akarj lenni, „mint az az irigylésre méltó hittel élő keresztyén testvér", hanem légy olyan, amilyenné téged formál az Úr! Légy az, akivé Ő akar tenni téged! Ne maradjunk középszerű, langyos keresztyének! Isten csillagoknak tervezett minket. Ragyogjunk a világban! Lássék meg rajtunk az alkotónknak: Istennek a szeretete, békessége!

Áldom annak a kislánynak a gyermeki, tanító tisztaságát, amivel megkérdezte az édesanyját: Anyu, ugye Isten nagyobb, mint mi? Így igaz kislányom. És, ugye, bennünk él? Bizony, kislányom. Értem. Hát, ha nagyobb nálunk, és bennünk él, akkor ki kell, hogy látszódjék belőlünk!

Én ezzel zárom a mai üzenetet. Isten azt kéri tőlünk, hogy ha befogadtuk Őt, a hatalmast, akkor engedjük, hogy kilátszódjék belőlünk! Belőlünk, az Ő ragyogó csillagjaiból. Éppen ebben a nemzedékben. Ámen.