Istentisztelet 2021. május 9-én

(Dr. Kereskényi Sándor, internet)

Bír 4,1-15; 5,7

Szeretett Testvérek!

Minden ünnep meghalványul egy kicsit, mindjárt az után, hogy újra felkél a nap. Hét nappal ezelőtt tele volt a város virágcsokorral sétáló felnőtt „gyerekekkel". Az anyukájukat látogatták. Otthon, kicsik és nagyok nagy örömére levették a polcról a fényképes dobozokat, felidézték az emlékeket, és a temetőkben is friss virág került a sírokra. Hétfőn már minden olyan volt, mint régen. Mára a virágok is elhervadtak. Az édesanyák, a gondozók, és a nevelőanyák szívei azonban változatlan intenzitással dobognak. Soha nem tartanak szünetet, míg meg nem állnak.

Van a Bibliában egy anya, akinek a gyermekeiről ugyan nem tudunk, de ő ezt mondta magáról: „fölkeltem én, Debóra, fölkeltem én, Izráel anyjaként." (Bír 5,7)        Ki volt ez a Debóra? Izráel bírája. Legmagasabb rangú köztisztviselője. A királyság előtti Izráelben a bírák intézték a peres ügyeket. Nem egyszer a hadsereg főparancsnoki tisztét is ellátták. Igazság szerint Debóra prófétanő volt. Bíró társa (elnöktársa) Bárák felelt a hadseregért. Debóra korábban, és később munkálkodó kollégáiról, Izráel férfi bíráiról a Biblia első harmadában gyakran olvasunk elítélő kijelentéseket. Fejükbe szállt a hatalom, vagy elvesztették a józan ítélőképességüket, idegen istenekhez fordultak. Debóráról csak jót „hallunk".

Ki mondhatná el ma ezt egy bíróról? Az még hagyján, hogy amikor rajta van a talár igazságosan ítél, megvesztegethetetlen, és nem a személyt, hanem a törvényt tekinti mérvadónak. De mi van akkor, amikor kilép a tárgyalóteremből, fogasra akasztja a munkaruháját, és elhagyja a bíróság épületét? Hibátlannak, igazságosnak, erkölcsileg kifogásolhatatlannak tartja-e a felesége/a férje? Mit gondolnak róla a gyermekei? És az édesanyja, a barátai, a villanyszerelője, a bejárónője?

Milyennek értékeli Isten? Mert ott dől el minden! Legalábbis, ami az elkövetkezendőket illeti. Azt az időt, amikor nem ő, a bíró ül a bírói székben, hanem a neki életet, tisztséget, egzisztenciát, tehetséget adó Isten. Amikor majd tényleges életfogytiglanra szóló döntést hoznak felette.

Beszélek itt egy képzeletbeli személyről. Elénk is villant valamelyik bíró képe egy tárgyalásról, vagy a tévéből? Képzeljük magunkat a helyébe! Még akkor is, ha nincs jogi végzettségünk. Mert mi is bírók vagyunk! Kisebb-nagyobb ügyekben naponta több száz ítéletet, döntést, határozatot hozunk. Magunk és mások felett. Ezek nem csak saját életünket, nem csak a családunk, nem csak a kis, és nemzet-méretű változások alakulását, nemcsak a világ kicsiny szegletének sorsát befolyásolják, hanem Isten ítéletét is. A Biblia utolsó könyvében találjuk az utolsó idők mennyei jelenésének döntő jelenetét: „Egy másik könyv is kinyittatott, az élet könyve, és a halottak a könyvekben írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint." (Jel 20,12) Igen, a mi cselekedeteink, döntéseink, ítéleteink és ítélkezéseink is meg vannak írva. Azon a napon azon lesz a hangsúly, hogy milyenek is voltak azok a cselekedeteink az után, hogy megismertük Jézust, tehát: tudtuk, hogy mit, mikor, miért, hogyan kell megcselekednünk.

Debóra nem ismerte Jézust, de tökéletesen tudatában volt annak, hogy mit jelent Izráel bírájaként, Isten népének élén cselekednie. Mi kell ehhez? Helyzetfelmérés. Debóra látta, hogy elődje, Éhúd halála után a nép lazítani kezdett, és „Izráel fiai Éhúd halála után ismét azt tették, amit rossznak lát az Úr." A nép, a nemzet a maga feje után megy, és fokozatosan elhagyja az Istennek tetsző dolgokat. Ha elhagyja, akkor automatikusan azt teszi, amit rossznak lát az Úr.

Az előbb a mai, kortárs bírókra kezdtünk mutogatni, majd hirtelen magunkon éreztük Isten keresőlámpását. Mert kiderül, hogy mi is döntéseket, ítéleteket hozunk. És a cselekedeteink? Vegyük magunkra ezt az inget is? Próbáljuk meg! Ennek értelmében ne az fájjon a legjobban, hogy a világ keresztyénsége, az Európai Unió, Magyarország, a magyar reformátusok, a szegedi, Honvéd téri gyülekezet is sorozatosan elköveti a hibát és azt teszi, amit rossznak lát az Úr! A gyülekezetünk szolgálata egyes területeinek, a Magyarországi Református Egyháznak, az országnak, és aztán az egyre nagyobb szervezeteknek, együtt-élőknek a tetteit azért látja rossznak az Úr, mert én, aki tagja vagyok ezeknek a közösségeknek, én lazítok a hitéletem megélésén!

Az fájjon igazán! Sok mindenben rossz példát adok, és legalább annyi mindenben semmilyen példát nem mutatok. Vannak fellángolásaim, de úgy, mint Izráel fiai Éhúd halála után, a buzgóságom tüzének kihunyása után ismét azt teszem, amit rossznak lát az Úr. És nem teszem meg, amit jónak látna.

Debóra helyzetfelismerésének következő, rémisztő ténye az Úr rosszallásának következménye:  „kiszolgáltatta őket az Úr Jábínnak, Kánaán királyának". Ezt nem lehet félreérteni. Ha a választott nép azt teszi, amit rossznak lát az Úr, annak egyenes következménye, hogy „Ezért kiszolgáltatta őket".

Ez is a nevelés része. Isten hátrahúzódik. Eddig visszatartotta a kánaáni király kilencszáz vas harcikocsival felszerelt támadó harci egységeit. Visszatartotta, mert Izráel, saját érdekében azt tette, ami a legjobb volt neki. Aztán lazábbra engedték az Istennel és egymással szemben gyakorolt hit és erkölcs gyeplőjét. Az Úr pedig látja a veszélyt. Nem kell a védelmem? Azt hiszitek, hogy azért szabályozom az együttéléseteket, mert nincs más dolgom? Akkor nézzétek meg, milyen nélkülem!

Isten Honvéd-téri református népe, annak tagjai nagy fogadkozásokat tesznek. Konfirmáción, esküvőn, keresztelőn, úrvacsoravétel előtt, után. Kórházból kijövet, és kórházat elkerült imáikban. Aztán jön a megkönnyebbülés, a nyitás ideje. És azzal együtt a könnyelműség. Az ellenség pedig a határokon gyülekezik. Nem kilencszáz harcikocsi, hanem billiárdnyi kis egység. És ha nem tanuljuk meg két-három támadásból, mi az, amit rosszul teszünk, akkor lehet, hogy tartós lesz a büntetés.

A kánaáni király „húsz esztendeig keményen sanyargatta Izráel fiait." Ekkor kiáltanak segítségért az Úrhoz. Nekünk egy év is sok volt. Pedig összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között éltük meg, mint Izráel a húsz évet, a kánaáni király betörései idején.

Debóra bíró-prófétanőnek ennyire volt még szüksége. Összevetette az eddigieket. (1) A nép nem azt teszi, ami kiváltaná az Úr tetszését. (2) Az ítélet miatt halálos, lélekölő, tartós veszedelem szakadt rájuk. Az Istentől távolságtartó elszakadás húsz éves, krónikus csapássá fajult. (3) Izráel fiai segítségért kiáltanak. Izráel fiai, vagyis az egész nép.

Ha rájöttek mi a baj, és hol a segítség, akkor: itt az idő! Debóra Bárákért üzen, és mozgósítja két törzs: Zebulon és Naftáli hadra fogható tartalékosait. Bárák valószínűleg alacsonynak találja a behívottak létszámát. Tízezer harcos kilencszáz harci kocsi ellen? Gyors számolás: tizenegy izraeli katona egy harcikocsi ellen. Ez öngyilkosság! Illetve mégsem, ha: Debóra közvetlenül Istentől kapta ezt az akciótervet. Akkor viszont a hatalmas technikai túlerő ellenére sem lehet baj!

Értsük meg Bárákot! Azt élte át, amit, mondjuk, a magyar honvédelmi miniszter érezne, ha azt a parancsot kapná, hogy állítson ki tízezer géppisztolyos honvédet kilencszáz tank ellen! Bárák irigylésre méltó, diplomatikus finomsággal vázolja fel kétségeivel hadakozó hitét. Mert hiszi ő, hogyne hinné, hogy Debóra Isten prófétanője, és csak olyan parancsot közvetít, ami Isten megértett akaratát tolmácsolja. De, mint katona, van neki tanult, tapasztalatokból táplálkozó realitásérzéke is. Hite azt mondja: ne számolj, hanem indulj! Emberei iránti felelősségérzete viszont így szól: odahajtanád tízezer, kardot, lándzsát szorongató fiatal honfitársadat kilencszáz vas harci kocsi elé?

Hit és kétség, vagy kétségtelen hit? Azt hiszem, magamról tudom, hogy ez minden egyes esetben külön elbírálást igényel. Kétségtelenül hiszek az én megváltó Uramban, Jézus Krisztusban. De e hitemmel együtt, bizony: nem vagyok mentes a kétségektől.

Hányszor, de hányszor verjük a mennyország ajtaját: Mondd már meg Istenem, mit tegyek! Hányszor, de hányszor időzünk el a Biblia mellett, vagy a prédikáció után: Ezzel, most mit akartál mondani, Uram? Hányszor, de hányszor hisszük, hogy amit több száz, vagy ezer évvel ezelőtt egyvalakinek egy alkalommal egy bizonyos helyzetben mondott, ígért valakinek az Isten, az minden bibliaolvasó emberre, helytől és időtől függetlenül, mindig érvényes?!

Mit tett Bárák? Hogy tárta Debóra elé a kétségtelen hitét támadó kétségeit? „Ha velem jössz, elmegyek, de ha nem jössz velem, én sem megyek." És mennek. Mind a ketten.

Mi a válasz a mi kérdéseinkre: Isten mondta, vagy nem? Ezt akarja Isten, vagy nem? Jól értettem, vagy sem? A válasz: Bárák kijelentése. Ha a parancsot adó Debóra vele tart, akkor nincs több kérdése. Minden racionális megfontolás ellenére: Irány a harcmező!

Ha útmutatást, tanácsot, felszólítást kapsz Isten Írott, olvasott Igéjéből, a Bibliából vagy az igehirdetésből, akkor, ha az a kijelentés „veled tart", vagyis nem tudod kivetni magadból, annyira erősen foglalkoztat még akkor is, miután becsuktad a Bibliát, hazamentél a templomból, kikapcsoltad a tévét, a rádiót, akkor az neked, akkor az hozzád szólt!

Bárák számára egyértelmű volt, hogy Debóra felkerekedett, és vele ment. Ha nem lett volna így, Bárák is a helyén maradt volna.

Tehát: ha nem téged szólít fel, csak tanít, ismétlésre hív az olvasott, a hallott Ige, hidd el, hogy egyelőre azért kaptad, hogy majd annak idején, ha indulni kell, akkor emlékezz rá, és akkor ültesd a gyakorlatba! De! Ha a konkrét helyzeted magad előtt látva, átgondolva, újra megerősödik benned az isteni felszólítás, ha veled tart az IGE, akkor ne késlekedj a megvalósítással!

Isten bátorítson Debóra lelkületével; az Úr akaratát felismerő, azt közvetítő, kellő időben, kellő emberekkel induló, győzelmet adó áldásaival! Ámen