Istentisztelet 2021. április 18-án

(Dr. Kereskényi Sándor, internet)

ApCsel 4,1-10

Szeretett Testvérek!

Negyven éves volt az a férfi, akit letettek a templom kapujánál. Vitték, mert mozgásképtelen volt. Alamizsnát kért, és egészséget kapott. Megerősödött, felugrott; majd Péter és János apostollal bement a Templomba. Ott pedig örömében ugrándozva dicsérte az Istent.

A másik csoport tagjai ellenkező irányba mozogtak. Ők kijöttek a Templomból. Ők, „a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok", - a koldussal ellentétben -: egyáltalán nem örültek. Ellenkezőleg: „bosszankodtak... azon, hogy (a sántát talpra állító, megerősítő apostolok) tanítják a népet, és azt hirdetik, hogy Jézus által van feltámadás a halálból."

A születése óta bicsakló lábú, bokájú, alamizsnán tengődő férfi nem azt kapta, amit kért, mégis örömtelivé vált a napja, az élete. Pedig a napi rutin úgy kezdődött, mint mindig. Reggel kilenckor az éppen ráérő rokonok, vagy barátok letették a Templom Ékes-kapujánál. Az imádkozás órájára érkezők dobtak neki valamit. Aprópénzt, falatnyi élelmet. Fél szemmel lábmagasságba pillantva érzékeli, hogy két férfi közeledik. Rájuk se néz, csak eldarálja nekik a betanult, kéregető sablont. Azok megállnak. Mi ez? Általában menet közben hajítanak neki, vagy tesznek le elé valamit. De ezek megállnak. Az egyik megszólítja: „Nézz ránk!" Ezen ne múljon! Ha így adnak, hát föltekint rájuk. Az előző hang az idősebbik szájából szól újra: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj!" (ApCsel 3,4.6.) De nem csak a szája jár; jobb kezénél fogva felemeli a koldust. Ez komolyan gondolja! És nicsak! Nem csuklik össze! Bokája megtartja, izmai működésbe lépnek. Rohan a templomba. Nem haza, a templomba. Neki most Istent kell dicsérnie. Miért is? Mert nem azt kapta, amit kért, hanem azt, amire mindig vágyott: úgy tudjon járni, mint az egészségesek. Mit neki arany és ezüst! Járni tud! Egészséges! Ez megfizethetetlen!

A negyvenéves koldus a Templom oldalában, a Salamon csarnoknál tartóztatta fel Péter és János apostolt. Itt verődik össze az a tömeg, amely tanúja volt a jelenetnek. Az arany és ezüst osztása helyetti gyógyításnak.

Péter azonnal felismeri az alkalmas időt és helyet. Elkezd beszélni. Jézusról, a csoda főszereplőjéről, aki az előbb gyógyító erővel ruházta fel. Péter odafordul a jeruzsálemi érdeklődőkhöz: Ja, ti vagytok azok? Ti, akik két hónappal ezelőtt „a Szentet és Igazat megtagadtátok, és azt kértétek, hogy (Poncius Pilátus) egy gyilkost bocsásson szabadon a kedvetekért"? Hát tudjátok meg, hogy Jézust „Isten feltámasztotta a halálból, aminek mi tanúi vagyunk." Azt kérditek mitől gyógyult meg ez a születésétől fogva sánta ember? Nem mi vagyunk a csodadoktorok. Mi Jézus segédei, gyakornokai rezidenseiként szolgálunk. Hittel. „Az ő nevébe vetett hitért erősítette meg Jézus neve ezt az embert, akit itt láttok és ismertek, és a tőle való hit adta vissza neki a teljes egészségét mindnyájatok szeme láttára." (ApCsel 3,14.16.)

Péter aztán dióhéjban elmondott nekik mindent, ami elég ahhoz, hogy a hallgatóság bűnbánatra induljon, bizalommal, hittel elgondolkodjon azon, amit eddig tudott Istenről, és az ősi Írásokba jegyzett tervéről. Arról, ami a megfeszített és feltámadt názáreti Jézusban beteljesedett.

Közben apostol-társa, János is bekapcsolódik, és amíg beszélnek, megjelenik a hallgatóságban a kiváltságosok csoportja, és az első sorba tolakodnak. Átfurakodtak a tömegen, aztán Péter és János elé „álltak a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok".

Pap, szadduceus párt-tag, és őrségparancsnok. Ideiglenes, de teljes az összeölelkezés a Salamon csarnokában. A hitélet hivatalosai, a rendvédelmi szervek vezetője és a politikai elit markáns képviselői. Idegesek. A papok azon bosszankodnak, hogy a nemzedékek alatt összetákolt, hivatalos tanításoktól eltérően, ez a két, halásznak tűnő vidéki férfi a feltámadott Jézusról és az üdvösségről beszél a népnek. A rendfenntartó főtiszt azért nyugtalankodik, mert a gyülekezés mindig gyanús. A szadduceusok pedig mindkét ok miatt dúlnak-fúlnak. A zavargást nem tűrik a római haverjaik, az apostolok tanítása pedig téves, mert ők, a szadduceusok nem hiszik, hogy van feltámadás.

A negyvenéves gyógyult, rehabilitált, talpra állított koldus örömében szökdécsel. Az odaérkező, testileg egészséges, jómódú vallási és politikai vezetők felindultságukban bosszankodnak. Csupán azért, mert két egyszerű ember a kivégzett vezetőjük nevében gyógyítgat. Felforgatták a nyugalmukat, a pap, a párt és a biztonsági őr, saját összeállítású kenőanyagával gondosan bezsírozott társadalmi és vallásgyakorlatát.

És tessék: ez lesz belőle! Azóta is, és továbbra is; mindig ez lesz belőle, ha megjelennek azok, akik mit sem törődnek a mozdulni nem tudó hitélettel, és Jézusra hivatkozva nekiállnak gyógyítani. Lelkeket, fejeket, kapcsolatokat, közösségeket.

Azóta is, és továbbra is; mindig ez lesz belőle, ha csak ketten is megszólalnak azok közül, akiknek nem az a legnagyobb gondja, hogy amit képviselnek, amit hisznek, az tetszik-e az éppen tisztségükben tetszelgőknek, vagy sem.

Azóta is, és továbbra is; mindig ez lesz belőle, ha Jézus követői, bár számolnak azzal, hogy korlátozzák a működési területüket, és kihívják a hatalom fenyítő, elzáró, kizáró büntetését, mégis azt mondják, azt teszik, amit a Mestertől tanultak.

Jézus igaz követői napról napra, történelmi időszakról időszakra felkavarják a belangyosodott, elhumanizálódott, betűkbe, és a betűk magyarázatába merevedett világi és hitéletet. János és Péter, az Ékes-kapunál és a Templom melletti csarnokban örömhírt bejelentő két, Jézust hirdető, isteni kijelentéshez visszakanyarodó - merem mondani -: reformátor kivágta a biztosítékot az állam és vallás hatalmi szerveknél. Le is fogják, és másnap reggelig előzetes letartóztatásba helyezik őket.

Megértjük mi ezeket a vezetőket. Azt teszik, amit kérnek tőlük. Nem a szájukra vett, lelkükbe be nem eresztett Isten, hanem Heródes, Róma, és a hagyományok. Annyit tesznek, amennyit megenged az értelmük. Az értelmük, amit Isten adott nekik, de nem arra használják, amire való. Okosak, megfontoltak, de nem érik fel ésszel, miért kerültek abba a pozícióba, amiben vannak, és ha már ott vannak, mit tehetnének az Istentől kapott hatalmukkal, befolyásukkal. Addig mennek el, ameddig nem billen meg a kényszerűségből összefoltozott komaság egyensúlya.

A papok, a szadduceusok, de még a végrehajtó hatalom képviselője sem érzi jól magát a másik kettő társaságában, de...! Mi a „de"? Miért vonulnak ki együtt a két apostol elhallgattatására? Azért, mert a közös érdek összeöleli őket. Igaz, hogy nem kedvelik egymást, de ez az apostolok által hirdetett új tanítás egyiküknek sem válik javára. A feltámadott Jézus híre hitelt ad a Názáreti minden korábbi kijelentésének. Azok, a kijelentések újszerűsége ellene megy a szokásoknak. Feldúlja a hagyományokat. Veszélyezteti az egzisztenciájukat. Ők: a pap, a politikus és a rendvédelem képviselik és védik a nép érdekeit. Majd ők eldöntik, ki, mikor, mit mondhat!

Ők a többség. Számban és hangerőben. Ők képviselik a Szanhedrint, a zsidó Nagytanácsot, a rómaiak által korlátozott hatalmú és végrehajtó képességű, de mégis csak legfőbb zsidó politikai hatóságot és annak ítélethozó intézményét.

Ők, és az általuk felajzott tömeg üvöltötte két hónappal azelőtt, amikor Pilátus felajánlotta Jézus szabadon bocsátását: „Ezt öld meg! Barabbást pedig bocsásd el nekünk!" Így történt. Lukács szomorúan feljegyezte: „És kiáltozásuk győzött." (Lk 23,18.23)

Mi győzött? A kiáltozásuk. Nem a nép, nem a papok, nem a szadduceusok, nem az őrség hivatalból valószínűleg parancsra ordító tagjai, hanem: a kiáltozásuk. A tömeg kiáltozása, annak hangereje azonban soha nem a tényleges többség. Istennel szemben senki nem lehet többségben. Isten akaratát nem lehet leüvölteni. Mindig az történik, amit Ő akar, amit Ő, saját elhatározásának érdekében ideiglenesen megenged. Péter és János apostolt lefogták. A hatalmukkal hencegő hivatalos szervek. Nem tudták, hogy ők, a papok, a szadduceusok, és az őrség a kisebbséget képviselik. Az igazságtalan kisebbséget. Mert az Igazság Péter és János oldalán állt.

Tudnátok idézni John Knox skót reformátor templomunk lépcsője előtt kőbe vésett szavait? ... Az emlékezett jól, aki a pillanatnyi csöndben ezt mondta: „Egy ember Istennel - ez mindig a többség."

Vállalod-e ezt a többséget? Akarsz-e Istennel többségben lenni? Ti ketten. Mered-e hinni, hogy ha Isten ügyét képviseled, mindenek ellenére, a betanított, lefizetett, megfélemlített, langymeleg pocsolyában fürdőző tömeg bömbölése ellenére is, Isten és te, ti ketten képviselitek az Igazságot?

Luther Mártonra császári átok, egyházi kiközösítés várt. Tudta. És még valamit. Azt hogy Isten igazságát szólja, képviseli. Tehát: akárkivel, akár hány vádlóval, hóhérral szemben: többségben van. Vannak. Ő és Isten. Egy ember, Istennel. Ezért merte kimondani: „Itt állok, másként nem tehetek."

A megváltozott világhelyzet, élethelyzet megváltozott időbeosztásának idején merj azon töprengeni, amire korábban nem szakítottál időt: Azt teszed-e, teszed-e azt, amit Isten vár tőled? Teljes értelmeddel szereted-e Istent annyira, hogy fel is használod a tőle kapott értelmed képességeidet? Meddig feszíted a húrt a bölcs kompromisszumok, és a megalkuvás között?

A Szentlélektől elkért egészséges, gyógyult válaszaidat bátorítsa a tudat: ti vagytok a többség: Isten és te. Ámen