Istentisztelet 2018. szeptember 23-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Zak 8,16-23

Textus: Zakariás 8,23

Szeretett Testvérek!

Miért hinnék el az emberek, hogy veled van az Isten? A gondtalanságod, az egészséged, a házasságod épsége, a családod helyzete, a szakmai sikereid miatt? Nem. Miből derülne ki, hogy velünk, ezzel a gyülekezettel van Isten? Abból, hogy a református átlaghoz képest többen járnak a vasárnapi istentiszteletre? Abból, hogy majd' minden nap kinyitjuk a templomot a hétköznapi alkalmainkra? Abból, hogy másokat is meg tudunk segíteni? Nem.

Miért hinnék el az emberek, hogy veled, az Isten? Miből derülne ki, hogy velünk, ezzel a gyülekezettel van Isten? Mind a két kérdést feltételes módban tettem fel. Egyáltalán nem biztos, hogy a kívülállók azt mondják rólam, rólad: Isten az Ő oldalán áll. Azt sem merném állítani, hogy a nem közénk tartozók ezt beszélik rólunk, a Honvéd téri reformátusokról: Velük van az Isten.

Hogy a csudába sikerült a fogságból hazament zsidóknak? Kitől kapták az ötletet arra, hogy akik hallottak róluk, azok arra kérték őket: „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!"

A múlt héten is Zakariás próféciájáról hallottunk. Vasárnap délelőtt, az úrvacsorai közösség végén, a záróének után azt láttuk kivetítve, és ki tudja meddig, azt ismételgettük magunkban, „Rám, ránk nézve is igaz lenne": „Úgy bánt velünk..., ahogyan útjaink és tetteink miatt jónak látta"?

Kik állították ezt magukról? Az egyiptomi rabszolgaság után több mint fél évezreddel a másik irányba hajtott, megint szolgaságba került zsidók. Néhány évtized töprengés eredményeként Babilonban látták be, hogy azt tette velük Isten, amit útjaik és tetteik miatt kellett elviselniük.

Negyven-ötven ezres kis közösségük (mi ez, ahhoz képest, akik annak idején Egyiptomból értek az Ígéret Földjére!) építgeti a városfalat, a lakóházakat és a Templomot. Közben hallgatják Zakariás prófétát. Istennek tanúját, aki, amikor kijelentést hall, már tovább is adja kicsiknek és nagyoknak, Isten megértett akaratát.

Van, amin hetekig gondolkodnak, mert nehéz megérteni, amikor az Úr angyaláról és a Sátánról, vagy négy harci kocsiról szól. Most viszont leteszik a lapátot, csitítják a gyerekeket, az edényekkel sem csörömpölnek, mert Zekarjá (így mondták az anyanyelvükön) próféta úgy beszél, mintha Isten, a Seregek Ura előttük állva adna tanácsokat. „Mondjatok igazat egymásnak!" Ez egyértelmű.  „Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban!" Igen, ez így van rendjén. „Ne tervezzetek magatokban egymás ellen semmi rosszat"! A mindenit! A gondolataikban olvas? „Ne szeressétek a hamis esküt!" Pedig azzal sok mindent el lehet érni!

Jobb lesz abbahagyni, mert a próféta így folytatja: „Mindezt gyűlölöm én - így szól az Úr." Van még valami? Igen: vidám és boldog ünnep lesz a böjt! Ez remek! És mitől lesz azzá? Csitt! Már mondja is Zekarjá: „Csak szeressétek az igazságot és a békességet!"

És ha mindennek eleget tesznek? Igazat mondanak egymásnak, békét szerző ítéleteket hoznak, még csak magukban sem terveznek rosszat egymás ellen, nem esküsznek hamisan, keresik, mert szeretik az igazságot és a békességet. Akkor mi lesz? Így, első hallásra: nyugalom a családban, a városban, és ha mindenki igazodik ehhez az isteni programtervhez, akkor talán még a törzsek között, tehát az egész nemzetben egyetértés lesz. Ez ám a jó hír! Az egész nép összetart! De jó lenne! Ezt a földön bárki megirigyelné!

De, hát Zakariás, Isten akaratának fordítója is ezt mondja! „Azokban a napokban tízen is megragadnak a mindenféle nyelvű népek közül egy júdait ruhája szegélyénél fogva, és ezt mondják: Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!"

Ezt nem lehet félreérteni! Aki erőt vesz magán, legyőzi önös érdekeit, és arrafelé igyekszik, amerre Isten mutat utat, azt még az idegenek, „a mindenféle nyelvű népek" is megirigyelik majd!

Képzeljétek már el! Ott üldögél ez a kigúnyolt nép, aki majd mindenét elveszítette. Éljétek bele magatokat ebbe a helyzetbe! Romos a ház, ahol laktál. A várost is alig lehet felismerni. Semmit nem tudsz felmutatni. Mintha az Istened is elhagyott volna. Így üldögéltek, dolgozgattak ott a zsidók. Nincs templomuk. Hol lehet a Szövetség Ládája, aminek a jelenléte elég volt a régi nagy győzelmekhez? Hová tűnt a két kőtábla a Tíz Igével, ami nem más, mint az alkotmányuk? A törvénytáruk. A földjükre költözött népek a markukba nevetnek. Mivel dicsekednek ezek a héberek? Ki hiszi el a meséiket? Ki az a hatalmas Istenük, aki engedte, hogy Babilonba hajtsák őket?

Teljesen maguk alatt lehettek. A testi-lelki összeomlás határán azonban Isten, igenis: Isten, az ő hatalmas Uruk: megszólalt! A próféta bemutatta nekik a magatartás-mintát. Azt az együttélési kódexet, aminek helyes és hiteles megtartása fordít a kockán. Olyan erőt ad az egyénnek, a családnak, a törvényhozóknak, a népnek, hogy azok kívánnak majd együtt lakni velük, akik ma legyintenek rájuk.

Azért jöttél ma ide, a templomba, mert valamit reméltél. Azt vártad, hogy találkozol Istennel, és a találkozás során megerősíti a tőle már elkért döntésedet. Abban reménykedsz, hogy találkozol vele, és Ő kibillent a most fifty-fifty-re álló határozatlanságodból. Azt reméled, hogy találkozol vele, és Ő lebeszél arról, amiről sejted, hogy senkinek nem tenne jót, de egyedül nem tudsz nemet mondani.

A Babilonból hazatérőket erősíteni kellett. A templomba betérők Istent tisztelik. Őt dicsérik. Ez az elsődleges szerepünk, dolgunk, örömmel átitatott szent kötelességünk. Ugyanakkor tanácsra, megerősítésre várunk. Miért? Mert a másik térfélen lévő ellenségnek ez nagyon nem tetszik. Már az sem, hogy az Istent imádod. Az meg még kevésbé, hogy rá hallgatsz. Istent keresed. Mindennek ellenére is. Akkor is, ha a gúnyolódók szerint a keresztyéneknek jobban is mehetne, ha már akkora Uruk van. De te itt vagy! Akkor is rá, Istenre vagy kíváncsi, ha - úgy, mint a Babilonból hazatértek -, az összeroskadás szélén állsz. Isten ellensége a feladásra, a kiábrándulásra, a lelki igénytelenségre akar rábeszélni.

A maga igaza felől kíván meggyőzni. Azt ajánlja, hogy állj át hozzá. Majd ő segít egyenesbe jönni, megtartani azt, amit még meghagyott neked az a bizonyos, hatalmas Isten. Sőt, ha jóban lesztek, ezt is megígéri, neked, meg azt is.

És te itt vagy! Mégis itt vagy! Akkor is itt vagy! Mert az Istenbe vetett bizalmadnak semmi köze ahhoz, hogy a küzdelmeid tovább folytatódnak. Akkor is hiszel, ha az újonnan felmerült, a régóta hurcolt problémád még mindig nem oldódott meg. Akkor is Istenben bízol, ha beteg vagy. A szomorúságodat is hozzá viszed, vele hordozod. A kísértésekben hozzá kiáltasz. A próbatételedben azt kéred, erősítse meg kettőtök kapcsolatát. Mindegy, hogy végződik, de megerősödött hittel hozzon, húzzon ki belőle.

Itt vagy a templomban, és hallod, mit kell tenned ahhoz, hogy - mint Jézus követőjét -: irigyeljenek! Megérezzék, hogy veled, velünk az Isten. Ránk is érvényes az, ami akkor. Mondj igazat! Igazat mondj! Keresd a békességet! Ha megtaláltad, úgy, annak ismeretében hozd meg a döntéseidet! Ne tervezd azt, ami rosszat tesz a másikkal, és arra ösztönzi őt, őket, hogy hasonlóan cselekedjenek veled szemben! Ne esküdözz, fogadkozz hamisan! Szeresd az igazságot és a békességet!

Mi lesz ha megtudják, hogy ilyen; ilyen lesz a házasságod? Mi lesz? Bekopog hozzátok egy házaspár: „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!" Mondjátok már el, mitől olyan jó a házasságotok? Mi lesz, ha meghallják, hogy Isten tetszése szerint rendezett a családi életed? Jó lesz betérni az otthonotokba, mert - úgy, mint ti -, mindenki vágyik arra, hogy szót értsen a gyerekkel, a már kirepült gyerek pedig felhívja, felkeresse - kicsit gyakrabban. Megkérdezik, miért megy ez így nálatok? Mutassátok már meg! „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!"

Mi lesz, ha híre megy annak, hogy ilyenné formálódik a gyülekezetünk? Az, ami eddig is történt, és reméljük, hogy folytatódik. Betérnek hozzánk. Azok, akiket hívtunk, azok, akik hallottak rólunk, azok, akikért elmentünk. Azok, akik, éheznek és szomjaznak Isten társaságára, akarata megértésére, üdvözítésének hírére.

Kálvin János azt írta Zakariásról: „A próféta egyidejűleg nemcsak az alázatosságot dicséri, hanem arra is buzdítja Isten minden gyermekét, hogy tartsák meg az egységet és az összhangot. Bárki tépi ugyanis szét Isten egyházát, elszakítja magát Krisztustól, Aki a Fő, és Aki az összes tagját egyesíteni akarja." Kálvin a nélkül hirdette az ökumenét, hogy tudott volna a mai egységtörekvésekről. Zakariást olvasta, és nem azokat, akik barikádokat emelnek a gyülekezetek, a családtagok, a felekezetek egymást kereső kezei, szívei közé. A maga keménységével, és szeretetével így fogalmazott: „Valóban igaz, hogy az egész világot figyelmen kívül kell hagynunk, s csak Isten igazságát felkarolnunk, mert százszor jobb megtagadni a halandók társaságát, és a velük való egyesülést, mint elvonni magunkat Istentől. Mikor azonban Isten mutatkozik a vezetőnknek, a próféta azt tanítja, hogy ki kell nyújtanunk a kezünket egymásnak, és egyesülve kell követnünk Őt." Akkor mondta ezt, amikor véres üldözések, kegyetlen leszámolások voltak protestánsok és katolikusok között.

Mielőtt befejezem, újra megkérdezem: Mitől hiszik azt az emberek, hogy veled, velünk van az Isten? Ugye, megvan a válasz? Amikor kisebb és nagyobb közösségeinket azzal a kéréssel keresik fel: „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!"

Isten legyen velünk! Ámen