Istentisztelet 2019. június 30-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mk 12,18-27

Textus: Mk 12,27/a

Szeretett Testvérek!

Minek örülsz jobban? Őszintén! Annak, hogy Krisztus feltámadt a halálból. vagy annak, hogy te fel fogsz támadni a halálból? Krisztus feltámadásának miért örülnénk, ha az nem jelentené a mi egészen más, időtől, szenvedéstől, haláltól mentes életünket is? Azt, ahol Istennel együtt fogunk lakni. (Jelenések 21,3-4)

Bizony, Jézus Krisztus feltámadásának azért örülünk, mert az a bizonyítéka annak, hogy nem hiábavaló ezt az itteni, néhány évtizedet ebben a hitben leélni. E nélkül is lehet élni, de az olyan, mint ha a születésünk a Budapest-Nyugati pályaudvart jelentené, a halálunk pedig a szegedit, ahol véget érnek a sínek. Végállomás. Nincs tovább. A Jézus feltámadásának, és az abból következő mi feltámadásunk hite ellenben a halál pillanata után a megérkezést, a hazatérést jelenti. Az otthonunkat. Ahol nem a bérelt, vagy saját tulajdonú lakásunkba, házunkba léphetünk be, hanem arra az elkészített helyre, ahol Jézus vár.

Hiszed-e ezt? A feltámadás reménységében töltöd a napjaidat? Volt már, hogy megkérdezték tőled? Más hangsúllyal: „Te tényleg hiszel a feltámadásban?" Éles, kötekedő kérdés.

Jézusba is belekötöttek. A szadduceusok. Kik voltak ezek a kötekedő figurák? A papi arisztokrácia képviselői. Az az egyetlen társadalmi réteg, aminek Istentől származó tekintélyét az egész nép elismerte. A gondosan számon tartott és vezetett leszármazási jegyzékek, családfák alapján Mózes testvérének, az első papnak, Áron utódainak tartották magukat. Ezek a családfák Jákób fiához, Léviig (léviták...) nyúltak vissza. Ők, a szadduceusok közvetítettek Jahve és a nép között. Ők mutatták be az áldozatokat, tehát bizonyos tekintetben rajtuk múlott az egyén és a nemzet sorsa. Közülük, a szadduceusok közül került ki a főpap, aki évente egyszer beléphetett a Templom legbelsőbb terébe, a Szentek Szentjébe. A szadduceusok adták a „legfelsőbb Bíróság" tagjait. A termés legjavából beszolgáltatott tizedből éltek. Ezt pénzzel is meg lehetett váltani, de akkor a növény vagy az állat piaci értékénél egy ötöddel többet kellett nekik befizetni. Ezen kívül, a világon bárhol élő nagykorú zsidók évente fél sékel fejadót fizettek a Templom és a szadduceusok fenntartására.

Kiváltságos helyzetükből adódóan betegesen ragaszkodtak a hatalomhoz. Ez mindig így volt a történelemben. Az egyház, az egyetem, a gyár, a hivatal sem kivétel alóla. A pápa, a püspök, a király, az ispán, a pártelnök és frakcióvezető, no meg az evangéliumtól elszakadt talpnyalóik számára mindig fontosabb volt a hatalmukat, a jól megalapozott megélhetésüket biztosító konzervatizmus, mint a változást hozó reformáció. Mindig könnyebb a szabályokra hivatkozni, mint Istenre hallgatva változtatni azon, ami rossz. Hiába gondolták a szadduceusok, hogy a név-választásuk - Cádók főpap nevéből ered - garantálja nekik az igazságot. Az csak látszólagos volt. Jézus előtt nem állhattak meg.

Mózes öt könyvét tartották egyedüli, hiteles útmutatónak. A prófétai írásokat másodrendűeknek tekintették, a bölcsesség irodalmától (Jób, Zsoltárok, Példabeszédek, Prédikátor könyve, Énekek-éneke) pedig egyenesen óvták a híveiket. (Ne felejtsük el, hogy Jézus korában még nem volt „Ószövetség", még nem zárták le a hivatalos kánont!) A zsidó történetíró, Josephus Flavius merészen megírta róluk, hogy: A szadduceusok tanítása szerint a lélek a testtel együtt elpusztul... tagadják a lélek halhatatlanságát, valamint a túlvilági büntetéseket és jutalmakat."

A „ma délelőtti" szadduceusok, nyakatekert módon ezzel akarták megfogni Jézust. Néhány perccel korábban végighallgatták a másik vallási irányzat, a farizeusok képviselőinek próbálkozását. Azok a római császárnak történő adózás szükségességével, vagy megtagadásával igyekeztek csapdába csalni Jézust. Amikor meghallották az azóta híressé vált válaszát: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!" - „igen elcsodálkoztak rajta." (Mk 12,17) Jogi területen tehát támadhatatlan a názáreti mester.

Na, majd mi! -léptek elő a szadduceusok. Kapjuk el ezt a bajkeverőt, a megszokott, bebetonozott vallási rendet felkavaró Jézust a szokásjog kérdésével! Mózes ötödik tekercséből merítve az ötletet, kitalálják a „Hét fivér, és az asszony" történetet. A sógorházasság törvényét gyakorolva (5Móz 25,5-10), elhalálozásuk miatt sem az első, sem a második, és így tovább, a hetedik férj sem képes utódot támasztani a mindegyikükhöz hozzá menő feleségnek. Ők, a szadduceusok nem hiszik, hogy a lélek tovább él. Tudja-e bizonyítani Jézus az ellenkezőjét? A fogós-ravasz kérdést az előbbi, perverzitást súroló történetecskére építik: „A feltámadáskor, amikor ezek majd feltámadnak, melyiké lesz az asszony? Mert mind a hétnek a felesége volt."

Jézus válasza megszégyenítő: „nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát". Aztán hozzátesz valamit, amiről mi nem tudjuk, milyen Írásra hivatkozik, de Ő mondja, az Isten Fia, tehát nála hihetőbb forrást hiába is keresnénk. E szerint a halálból feltámadt emberek nem nősülnek és nem mennek férjhez. Olyan kapcsolatrendszerben élnek, élünk majd, ami itt ismeretlen; „mint az angyalok a mennyekben".

Kik ezek? Lukács evangéliumában találjuk a kiegészítést: „akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban". Ők azok, akik „meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai." (Lk 20,35-36) Mit lehet erre mondani? Semmit. Lukács evangéliumában ezzel végződik a szadduceusok visszavonulása: „És nem mertek többé kérdezni tőle semmit." (Lk 20,40)

Megismétlem hát: Jézus feltámadásának azért örülünk, mert ha a feltámadást - a vallásos, de tudatlan szadduceusoktól eltérően - elhisszük, akkor Isten gyermekeivé válunk. Már itt és most, később pedig az angyalokhoz hasonló halhatatlan létben és mennyei helyszínen. Semmik vagyunk, de Jézus helyettes, helyettünk végbement halálával Isten méltónak ítél minket az eljövendő világra.

Ezért nem mindegy, hogyan tesszük meg az együgyű, de érthető hasonlatomban szereplő, Nyugati pályaudvartól (születésünktől) szegedi pályaudvarig (biológiai halálunkig) tartó utat. A szerelvényünkön, a vagonunkban, fülkénkben olvasgatva, eszegetve, iszogatva, testgyakorlatokat végezve, dolgozva, zenét hallgatva, külsőnket, belsőnket rendbe rakva, játszadozva, szundítva jusson eszünkbe, hogy nem mindegy, hol járunk! Egyikünk sem sejtheti, hogy az Úr x-edik évében elindult vonatod Kőbányánál, Ceglédnél, Kecskemétnél, Kiskunfélegyházánál robog-e, vagy már Dorozsmánál lassít?

Foglalkozz bármivel, vágj bele akármibe, tervezz, legyenek igényeid, de mindig gondold végig, hogy ezekből mi derül ki? Mennyi időre rendezkedsz be azzal, amit végbe akarsz vinni? Erre a pár évtizedes utazásra készülsz, vagy arra, ami nem végállomáshoz érkezik, hanem arra az átszállóhelyre, ami után már semmi kellemetlenséggel nem kell számolnod, mert az angyalokhoz hasonlóvá válsz?

Jézus azt mondta a szadduceusoknak, hogy van feltámadás. A saját maguk által legszentebbnek, tehát követendőnek hitt Írásból, a Tórából, annak második tekercséből bizonyította nekik. Mi is ismerjük a történet keretét. Az Egyiptomból a midjániták földjéig menekülő, ott letelepedő Mózes a Hóreb hegyig terelgette apósa juhait. Ott pillantotta meg az égő, de el nem égő csipkebokrot, amelynél először találkozott Istennel. Hallotta, amint bemutatkozik neki: „Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene." (2Móz 3,6) Ezt Isten akkor, ott Mózesnek jelen időben állította, jelenben élő lelkekről. A Mózes előtt több száz évvel korábban elhunyt Ábrahám, Izsák és Jákób él!

Jézus ezt hozta fel a szadduceusok előtt, mint a feltámadás bizonyítékát. „Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké." A lélek nem pusztul el a testtel együtt! A szadduceusok, kizárólag erre az életre tervezve, csak ezt az életet menedzselve: „nagyon tévelyegtek".

Merünk-e, akarunk-e hinni a feltámadásban, vagy csak „jó keresztyénként", a Bibliából kiszemezgetett erkölcsi nívót felállítva, valami komfortfokozatot megszerezve, azt nyögve-nyelve fenntartva, mozdíthatatlan vallásosságra beállva igyekszünk eltölteni a sínpályánkon kijelölt utat?

Jézus nem a halállal fenyeget, hanem az élettel biztat. Bátorít, buzdít, veled együtt tervez, mert terve van veled! Akár Vecsésnél jársz, akár Szatymaznál. Azt különben is: Ő tudja.

A Krisztus feltámadásába, tehát a te feltámadásodba vetett hited minden élethelyzetedre rányomja a bélyegét. Pozitívan. Mert ez a hit nem tudja meggátolni a szereteted osztását, és a feléd, reád kiömlő szeretet fogadását. Nem képes megfosztani a Jézustól kapott békességedtől. A feltámadásba vetett, vagyis: a fizikai korlátaidon túltekintő hited kivédi a hitetlenség támadásait, és reménységre cseréli a szomorúságodat.

Arra a reménységre, hogy akiket nagyon szerettél, de már elmentek, azokkal együtt, akiket nagyon szeretsz, azokat is méltóvá teheti Isten arra, hogy veled együtt az angyalokhoz legyenek hasonlóvá, abban az eredeti, igazi életben! Hiszen: „Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké." Ne úgy élj, beszélj, gondolkozz, mint aki ezeknek az éveknek a végére készül, hanem úgy, mint aki annak a másiknak a kezdetére! Akkor, majd belső, de akár látható mosolyra fakaszt minden. Örülni tudsz mindennek, mindenkor! (Fil 4,4) Törj ki a magad köré rajzolt kis életkörből arra a keretek nélküli szabadságra, abba az időtlen szabadságba, amire, amibe Jézus neked is megváltotta a jegyet! Utazz velünk együtt; utazz azokkal, akiket ott szeretnél tudni magad mellett! Itt, a szó szerint: „fapados", templomi vonaton, és majd ott, az angyali járaton is! És meglátod, át fogod élni: „Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban!" Ámen.