Istentisztelet 2016. március 27-én

Húsvét I. napján délelőtt

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 20,1-18

Textus: Jn 19-31

Szeretett Testvérek!

Köszöntelek benneteket húsvét szent ünnepén, és mindjárt egy kéréssel kezdem. Legyetek szívesek, adjátok át üdvözletemet azoknak az ismerőseiteknek, hozzátartozóitoknak, akik ma nagyon szerettek volna templomba menni, de már segítséggel sem tudnak eljönni ide, közénk, vagy Istennek abba a házába, aminek a harangját betegágyukról hallgatják.

Sokan lehetnek köztük, (mint, ahogyan itt, most közöttünk is) olyanok, akik már éltek akkor, amikor bekövetkezett a világ egyik legvégzetesebb katonai mulasztása. 1941. december 7-én, a radar előtt, rövidnadrágban üldögélő ügyeletes felhívta az elöljáróját. Azt mondta, nem hisz a szemének, de kötelessége jelenteni, hogy a műszer visszajelzése szerint, több mint 150 repülőgép tart feléjük. Az ügyeletes tiszt nem vette komolyan; lerakta a telefont. A másik jelentést a kikötőt védő rombolóhajó parancsnoka küldte; idegen tengeralattjárót észlelt és elsüllyesztette. Jól tette - mondták -, de ez még nem ok a harckészültségre. A történelemkönyvekből ismerjük a folytatást. A Hawaii szigeteken állomásozó amerikai csapatok, néhány órán belül kétezer-négyszázhárom katonát veszítettek. ezeregyszázhetvennyolcan megsebesültek. Négy csatahajó elsüllyedt, további kilenc hadihajó megrongálódott. A hadüzenet nélkül támadó japán erők, az amerikai repülőgépek háromnegyedét még a földön megsemmisítették.

Mi történt ott, a Csendes-óceánon? Feleslegesen haltak meg emberek, pusztán azért, mert néhányan semmibe vették azt, amit mások a saját szemükkel láttak. Nem hitték el azt, amit hallottak. Semmit sem tettek addig, amíg bizonyítékot nem szereztek.

János evangéliuma 20. fejezetében azt olvassuk, hogy volt, aki a látszat ellenére hitt. Volt, aki elhitte azt, amit hallott. Voltak, akiknek látniuk kellett azért, hogy higgyenek, és volt, aki nem hitt addig, amíg eléje nem került a kézzel fogható bizonyíték.

A Péterrel együtt futó János számára az üres sír, és az összehajtogatott halotti leplek látványa elegendő volt ahhoz, hogy elhiggye: minden úgy történt, ahogy Jézus háromszor, előre megmondta: „harmadnapon fel kell támadnia". Igen, vannak ilyen emberek, akik felkészülten várják azt, amit hiteles személyek, előre megmondtak. János azt várta, amit Jézus előre jelzett. Azt, hogy nem lesz ott, a sírban. Így: azt látta meg.

Azok a bizonyos tengerészek, és a tisztjeik is számítottak a támadásra, de még akkor sem hittek, amikor egyértelmű jeleket láttak a radaron.

Mária Magdaléna sírt. Aztán behajolt a sírboltba, és két angyalnak elpanaszolta, hogy elvitték annak a holttestét, akinek a szokásos végtisztességet készült megadni. Közben hátrafordult, mintegy mutatva, hogy fogalma sincs, hol keresse. Nem is nagyon tudott merre nézni, mert ott állt Jézus, akiről azt hitte, hogy a kertész. Oda se' figyelt a kedves szavakra: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Sőt! Meggyanúsította; ha ő, a „kertész" vitte el a holttestet, csak mondja meg hová, és ő, a magdalai Mária majd visszahozza! Jézus kimondja a nevét, és Mária azonnal beazonosítja, felismeri. A két kérdés még nem jelentett semmit, de ahogy kimondta a nevét! Úgy csak a Mester tudja a nevén szólítani. Máriának erre a hangra volt szüksége. Mert van akinek hallania kell a hírt.

A Pearl Harbour-i ügyeletes tiszt hetek óta várhatta azt a telefonba elmondott üzenetet, mégsem hitt annak, amit hallott.

A negyvenes évek végén, az angol kommunista párt tagja elutazott Moszkvába, hogy megírja, miként vet véget a keresztyénségnek a kommunizmus igazsága. Elkészítette a riportjait a megfelelő elvtársakkal. Húsvét volt, ezért gondolta, megnézi, milyen üresen konganak az ortodox templomok. Belépett az egyikbe. Nem jutott messzire, mert a hívek zsúfolásig megtöltötték. A több órás szertartás végén a pap úgy köszönt el, ahogy az istentiszteletet kezdte: „Krisztus feltámadt!" És amikor több ezer hang ezt válaszolta: „Bizonnyal feltámadt!", az elkötelezett kommunista összetört. Ismeretlen, nevető emberek ölelgették: „Krisztus feltámadt!" Ő pedig visszamosolygott, megölelte őket, és százszor kimondta: „Bizonnyal feltámadt!" Egy angol, kommunista újságíró lépett be abba a templomba, de már Jézus elkötelezett tanítványa lépett ki a többiekkel. Mert látta, hallotta, hogyan tesznek bizonyságot azok, akik hisznek.

A tanítványok akkor hittek, amikor megjelent közöttük Jézus, és köszöntötte őket.

Az ügyeletes tengerésztiszt akkor sem hitt, amikor a hajó parancsnoka, saját harci cselekményének jelentésével erősítette meg a hírt, amit a radar kezelője a repülőgépekkel kapcsolatban mondott.

Tamás nem volt ott a többiekkel, amikor Jézus először jelent meg abban a zárt ajtajú szobában. Nem hitt azoknak, akik már találkoztak az Úrral. Mondhatnak, amit akarnak; majd ha oda teheti a kezét a szörnyű sebekre, a Jézus kezébe, lábfejébe ütött szegek helyére, és a római katona lándzsája ütötte sérülésre, na, majd akkor fogja elhinni azt, amiről itt egymás szavába vágva beszélnek! Tamásnak tényekre volt szüksége. Megkapta. Amikor előtte is megállt Jézus, a nélkül, hogy megérintette volna, felszakadt belőle a hitvallás: „Én Uram és én Istenem!".

Neked mire van szükséged ahhoz, hogy higgy a jó hírnek, - görögül -: az evangéliumnak? Mert ezt a hitet minden egyes napon meg kell erősítened! Lehet róla beszélni, és kell róla beszélni. Lehet róla tanulni, és kell róla tanulni. A hit azonban több ennél!

Eszembe jut az a Down kóros kisfiú, aki megmozdította a társai hitét. Volt nekik, csak pihent. Hittanórákon elővették, felmondták. Beteg kis barátjukat inkább elviselték, mint szerették. Hátráltatta őket a játékos feladatokban. Húsvétkor is, amikor a lelkészüktől kaptak egy-egy szétnyitható, üres, műanyag tojást. Ki kellett menniük a templomkertbe, és (a korábban elrejtett dolgok közül) találni valami apróságot, ami a húsvétra jellemző. A srácok azonnal kirohantak, végigsimították a füvet, benéztek a bokrok aljába, kinyitották a fészert, benyúltak a kerítés réseibe. Öt perc múlva már mutogatták a kis tojásokba rejtett, „húsvétra jellemző" tárgyakat. Volt ott barka, pici, faragott nyulacska, még apróbb tojás, összehajtott kép Máriáról, Péterről, Tamásról, műanyag római katona. Utoljára a beteg fiú nyitotta ki a tojást. Nem volt benne semmi. A többiek legyintettek: Mindig elrontja a játékunkat, nem ért semmit! Ő viszont megszólalt: „De hát: üres volt a sír!". Két év múlva, a kisfiú temetésén, a társai mentek a koporsó előtt. Mindegyikőjük egy kettétört, üres tojást vitt a kezében és azt énekelték: „Üres volt a sír!"

Ez a legegyszerűbben ábrázolható húsvéti szimbólum.

Ha fel kell ütni a tojást az ebédhez; amikor a sonka mellé megbontjuk a főtt tojást; napok múlva, amikor sorra kerülnek a festett tojások is, mielőtt kidobnátok, nézzetek rá még egyszer az üres tojáshéjra és jusson eszetekbe: „Üres volt a sír!"

Elhiszitek? Olvastátok? Hallottátok? Láttátok? Tudjátok, hogy Jézus üres sírjának következményei vannak? Igen? Akkor hadd mozduljon meg a hitetek!

Hiába látta a radar figyelője az ellenség közeledtét, az még egyenlő volt a halállal. Hiába hallott a gépek közeledtéről, az ellenséges tengeralattjáró megsemmisítéséről az ügyeletes tiszt, az még egyenlő volt a halállal. Az első becsapódások után hiába futottak a saját repülőikhez a pilóták, már késő volt. Alig egynegyedük tudta felvenni a harcot, és közülük is sokan meghaltak.

Jézus, idejében szólt. A Szentlélek Isten idejében leíratta. Ennek ellenére, rengeteg oka, példája van annak, hogy nem elég látnunk (olvasnunk), nem elég hallanunk az igehirdetést, az igemagyarázatot, nem elég megtapasztalnunk a hívek bizonyságtételét, nem mozdulunk!

Mária Magdaléna, az első igehirdető, Péter, János, Tamás, és a többiek, akik látták, hallották a feltámadt Jézus szavait, megmozdultak, és azonnal vitték az örömhírt. Ez lett az életük célja. Ők is dolgoztak, ettek, ittak, pihentek, ha arra volt szükségük, de mindezek mellett, egyetlen cél vezette gondolataikat, azokból a szavaikat, és újabb, meg újabb tetteiket. Megosztani a világgal: „Üres volt a sír!"

Ugye, tudjátok miért? „Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa." (Jn 3,17) A világ elutasítja ezt a felajánlást. A világban élők döntő többsége tud róla; olvasta, látta, hallotta, hogy Jézuson elvégezték a halálos ítéletét, de nem hiszi el. Nem hajlandó elfogadni, hogy bűnös, és isteni ítélet alatt van. Nem akarja megtudni, hogy a golgotai kereszt felállításában ő (és én és te) a legilletékesebb. Ezért aztán nem érdekli, hogy közeledik az ellenség. Közöttünk van. Bennünk van. Az életünkre tör. Nap, mint nap.

Jézus keresztje, üres sírja és feltámadása azonban azt jelenti, hogy Isten figyeli a radart! Isten figyelmeztet a veszélyre. Isten idejében megindította az ellentámadást. Isten legyőzte a halált. Önmaga „öltözött be" emberi formába, és áldozta fel magát azért, hogy nekünk örök életünk legyen!

Aki ezt elhiszi, annak, a mennyei körülmények között eltöltött végtelen öröme és békessége előtt, az új teremtést megelőzően, itt, a földön még van rendeltetése. Megosztani az örömhírt, ahányszor csak tudja, ahol csak lehetőséget teremt neki az Úr. És ne feledjétek! Nem azok előtt kell elmondani, akik már tudnak róla! Azokhoz küld az Úr, akik még nem hallották, vagy, akik még nem fogadták el!

Isten áldja meg az ünnepléseteket, a megszokott, másodrangú időtöltésen túl azzal a tartalommal, amit Jézus itt, most, hallhatóan és láthatóan ideadott nekünk. Kérjétek, vegyétek a bátorságot, és hirdessétek el hiteles tanítványokként: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében."! Ámen