Istentisztelet 2014. augusztus 3-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Fil 1,1-11

Textus: Fil 1,12-14

Szeretett Testvérek!

Két héttel ezelőtt Pál apostol, testébe adatott „töviséről", betegségéről volt szó a vasárnap délelőtti igehirdetésben. Megtudtuk, kiolvastuk a Bibliából, hogy bár háromszor is imádkozott azért, hogy múljon el az igen nagy területeket bejáró szolgálatát lassító testi nyavalya, szokatlan módon kapott erőt az Úrtól: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." Két hete, nem csak az apostol esetére, de a mi, saját gyengeségeinkre értve is kiderült, hogy a testünket bántó betegségek védenek bennünket! Megvédenek attól, hogy tip-top, egészséges hívekként elfeledkezzünk a korlátainkról, és korlátlan önbizalommal vagdalkozzunk a ránk bízott isteni üzenetekkel.

A nagy csatákat túlélő, letelepült, nyugdíjas légionáriusok városában, a mai Görögország északi területén található Filippiben élő keresztyének hihetetlenül örömteli levelet kaptak az apostoltól - Rómából. Attól a Páltól, akinek nem múlt el a betegsége. Sőt! A testében „tövist" hordozó apostol háziőrizetben van. Tekintettel arra, hogy elítéltetése ügyében, mint római állampolgár, a császárhoz intézte fellebbezését, a császári testőrség elit alakulatának tagjai őrizték - Rómában. Ez azt jelentette, hogy két évig, napi többszöri váltásban, rövid lánc kötötte össze az őrség ügyeletes katonájával. A szállásán belül, ahol vendégeket is fogadhatott, viszonylagos szabad mozgással rendelkezett, és a vele összeláncolt katonának akkor is hallgatnia kellett őt, ha semmi kedve nem volt hozzá.

Képzeljétek csak el! Mekkora lehetőség az evangélium terjesztésére! A császári palotában szolgálatot teljesítő, a fővárosi, felső tízezer tagjait ismerő katonák többsége órákig hallgatta Pál apostolt! Hallgatták, amikor levelet diktált. Hallották a hangosan kimondott imáit. Kénytelenek voltak odafigyelni, amikor a barátaival, őt meglátogató keresztyén testvéreivel beszélgetett! Biztos vagyok benne, hogy egy idő után több katona, már csak unalmában is, kérdezgetni kezdte az apostolt. Ki ez a Jézus? Mit mondott? Miért mondta?

Nem csoda hát, ha örvendezve írja a beteg, őrizetes apostol: „... az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja." Évekig be van zárva egy házba. Beteg. Római katonákkal van összeláncolva. Hát mi ez a helyzet? Mi az, hogy ez a helyzet az evangélium terjedését szolgálja?

A válasz: oda is eljut az evangélium, ahová Pál apostol be sem tehette volna a lábát. A római zsinagógákba beeresztették volna. A római keresztyének házaiban szívesen fogadták volna. Na, de hogy az elit testőrség tagjai előtt beszéljen Jézusról! Hogy arra biztassa őket, meséljenek Jézusról azoknak is, akiket szeretnek, akikkel találkoznak, akiket szolgálnak! Hát, persze, hogy utat nyitott Jézus! Utat az evangélium terjedésére; oda, arrafelé, ahová emberi meggondolás szerint bolondság lett volna elmerészkedni.

Az evangélium terjedése. Tegnap fellapoztam néhány referencia-könyvet ezzel a „terjedéssel" kapcsolatban, és olyan érdekes dologra bukkantam, ami még inkább segített megérteni Pál apostol örömét. Az apostol ugyanis olyan (görög) szót használ az evangélium „terjedésével" kapcsolatban, amit jobb lenne haladásnak, előbbre jutásnak fordítani. A szó töve ugyanis visszavezethető egy katonai kifejezésre. Így hangzik: előre levágni, vagyis: akadály-mentesíteni. A légiók utászai, a hadtest előtt haladva eltakarították az útra dőlt fákat. Felgyújtották a sáncokat. Betemették a gödröket, elhárították a csapdákat. Így könnyítették meg a sereg előrehaladását.

Pál apostol helyzete az evangélium elterjedését, előbbre jutását, haladását szolgálta. Azzal, hogy a császári testőrök végezték a hozzáláncolt őr feladatát, elhárult annak az akadálya, hogy az elérhetetlen katonákhoz is eljusson Jézus örömhíre. Tehát: A helyzet reális felmérése alapján: Pál apostol kiszolgáltatott helyzetben volt. A helyzet isteni felmérése alapján Pál apostol előtt zárt kapuk nyíltak ki.

Kérjük ma délelőtt arra Istent, hogy tanítson meg minket erre a különleges helyzetelemzésre! Az előttünk álló tényekkel számolva, azokat felmérve, segítsen meg bennünket abban, hogy meglássuk, az adott állapotban milyen lehetőségeink vannak az evangélium továbbadására!

Pál apostolnak sikerült. Beteg? Igen! Őrizetben van? Igen! Ezek a realitások. Mik voltak a lehetőségek? A bizonyságtétel Jézusról; azoknak, (az őröknek), akikhez másképp nem jutott volna el az örömhír, az evangélium.

Tegnap előtt, a hittantábor utolsó napján szomorú hírt kaptam. Annak a kedves férfinak, aki évek óta ott (...) a hátsó sorok egyikében mindig egyedül ült közöttünk, kritikusra fordult az állapota. Legutóbb a kórházban beszélgettem vele. Tegnap délelőtt elmentem hozzá. Az egész család ott volt a lakásban, még a kicsi unoka is. Magunkra hagytak Laci bácsival, aki keze szorításával, kétszer kinyitott szemével, és érthetetlen, mégis kedves hangokkal adta értésemre, hogy „jelen van" és örül annak, hogy Bibliát olvasok, felemlegetjük a régi napokat, imádkozunk és énekelünk. Igen, énekeltünk! Én a dallamot, ő pedig egy hangon, de a ritmust követve hörgött, sóhajtozott. Amikor elbúcsúztam, bekopogtam a másik szobába. Az egész család arcán láttam, hogy a kiszűrődő hangokon keresztül őket is megszólította Isten. Mi volt a realitás? Behúzott ajtó, két férfi dörmögése, nehezen érthető énekhangok. Mivé lett ez a helyzet? Az evangélium, Jézus vigasztalásának és ígéretének kézbesítése. Talán soha nem tudtam volna együtt szólni hozzájuk. De most, ez a helyzet az evangélium terjedését szolgálta.

Jó volt a hittantábor. Jó volt együtt lenni azokkal a gyerekekkel, akiknek, érkezésünk perceiben nem az volt az első kérdése, hogy milyen témát veszünk majd a foglalkozásokon, vagy imádkozunk-e elalvás előtt. Nem. Biztosan kitaláljátok! Segítek: a Balaton mellett voltunk... Úgy van! Az első kérdés az volt: Mikor megyünk le a partra? A második: Mi lesz vacsorára?  A harmadik: Ki, kivel lesz egy szobában? És lementünk a partra, és nagyot vacsoráztunk, és beosztottuk a szobákat, de utána... Utána (a szülők fogják be a fülüket...) este fél 10-kor, 800 méterre a parttól, „összezárva" a házban, gyermekhangokon szólalt meg az énekelt és imádkozott evangélium. És a csivitelés összekulcsolt kezek feletti csendességgé vált, a huncut szemek pedig elkerekedett, esti áhítaton elhangzó evangéliumot befogadó csillagokká. Mi volt a realitás? Tizennyolc, el nem fogyó energiával megáldott, egyszerre beszélő, természetesen viselkedő gyerek. Mivé vált ez a helyzet? Barátsággá, az ismeretleneket is befogadó, meg nem fogalmazott, de annál érzékelhetőbb szeretetté, evangéliumra, Jézusra éhes közösséggé. Tévé, és internet, és minden kütyüt félretévő összezártságunk, helyzetünk, az evangélium terjedésének szolgálatába állt.

Fiatalasszony mesélte, hogyan kapta vissza azt a férfit, aki jó néhány évvel ezelőtt térden állva kérte meg a kezét, de aztán, a nagyon szerethető szelídsége, tapintatos kedvessége a házasságkötés után néhány hónappal el is múlt. A fiatalasszony emlékeztette a férjét, azt ígérte, hogy vasárnaponként elkíséri a templomba. A férj kedvesen leszerelte: inkább otthon ül és meccset néz. És a szüleim? Négy hétvégéből háromszor a te szüleidet látogatjuk! Jobb szeretek náluk lenni - így a férj. Na, és a szombat délután? - kérdezte a feleség - Megegyeztünk, hogy együtt tervezzük meg a kertet. Inkább az autót kenem át még egyszer. A megkeseredett fiatalasszony egyre szomorúbb lett. Az ígéretekről álmodozott, és egyre több lett a gyógyszer. Aztán gondolt egy nagyot, és... Szombaton nem metszette meg a rózsáit, hanem hordta a vizet az autómosáshoz. Vasárnap nem ment templomba, hanem férje legnagyobb meglepetésére megkérdezte, milyen meccs lesz aznap a tévében. És megnézte vele. Este megkérdezte, mikor indulnak anyósáékhoz. És ez így ment öt héten keresztül. A férj nem bírta tovább; rákérdezett, mi ez a nagy változás? Tudod, mondta a felesége, öt-héttel ezelőtt olvastam valamit a Bibliában. Mit? Hát, Jézus egy hegyen azt mondta a körülötte ülőknek: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük". Gondoltam, kipróbálom. Most az teszem, amit te szeretnél. Ez tetszik - mondta a férj - És mást is mondott Jézus? Aznap, estig beszélgettek. És lassan az álmok is beteljesedtek. A férj újra az lett, akinek 8 évvel korábban megismerte a felesége. Templomba is járnak, meccsre is. Tiszta az autó és szép a virágos kert. Egyik hétvégén ennél, másik hétvégén annál a szülőnél ebédelnek. A realitás kiábrándító volt. A lehetőség készen állt. A feleség reménytelennek tűnő helyzete az evangélium terjedésének szolgálatába állt.

Te milyen helyzetben vagy? Elkéred, meglátod benne a lehetőséget? Ki az, aki rákérdezhet arra a Jézusra, aki Lelke által jó ideje benned él? Kivel vagy összeláncolva? Ki az aki felé - úgy, mint egykor Pál apostol -,  egyedül te közvetítheted az evangéliumot?

Hidd el, áldott az a pillanat, amikor rájössz; mindennek azért kell „így" lennie, mert egy lélek, vagy öt lélek, vagy száz lélek rajtad keresztül kell, hogy hallja, értse, szeresse Jézust!

Tudom, sokan közületek, régen imádkoznak azért, hogy Isten ismertesse meg magát azzal a valakivel, akit úgy szerettek. Akit úgy szeretnétek itt látni. Akivel úgy szeretnétek a hitről beszélgetni. Nos, meglehet, hogy ti vagytok a lánc másik oldalán. Mint akkor, Pálnak, nektek kell bizonyságot tennetek arról a Jézusról, aki mindkettőtöket örök életre hívott!

Isten meghallgatta az imátokat, ezzel együtt megbízott titeket a szolgálattal. Ne dobjátok vissza a labdát; amit az Úr rátok bízott; ne dobjátok tovább lelkésznek, hittanoktatónak, óvónőnek, tanárnak, közös jó barátnak, szakmai elöljárónak!

Ismerjétek fel helyzeteteket, és a bizalomért, Istennek hálát adva kiáltsátok: „... az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja"! Úgy legyen; az Ő dicsőségére! Ámen