Istentisztelet 2014. október 26-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jer 17,13-18

Textus: Jer 17,14

Szeretett Testvérek!

Jeremiás próféta megkönnyebbült. Rájött valamire. Nevezetesen arra, hogy mi az ő feladatkörének a határa. Felmérte, hogy mennyit bízott rá az Úr. Akaratának ismertetését, büntetésének kikerülhetetlenségét, és a kikerülhetetlen büntetés elviselésének módját. Ezt kellett közölnie a zsidókkal. Isten akarata az, hogy az Ő szövetségét ismerő és elfogadó nép tartsa magát ahhoz, amiben megegyeztek. Büntetésének oka, ennek a szövetségnek a nép, és főleg annak vezetői részéről történt felrúgása. A büntetés elkerülhetetlen, mert Isten igazsága következetes. Ez a következetesség azonban érvényes a szeretetére is, ami soha nem kevesebb, mint a büntetést is kimérő igazsága. A büntetésben tehát jelen van a szeretete. Jeremiás életében ez azt jelentette, hogy bár az országot leigázza az óriási, észak-keletről érkező birodalom hadserege, és a lakosság jó részét elhurcolják Ő, a szövetséges Isten a fogságban is ott lesz velük. Ott, a babiloni vizeknél, ott is gondoskodik arról, hogy nemzedékeken keresztül megmaradjon a nép hite és reménysége, vagyis: Istenbe vetett bizalma és utódaikra vonatkozó jövőképe.

Jeremiás elvégezte a feladatát. Illetve, lejegyzett próféciái elején, amiből felolvastunk, éppen ezen munkálkodik. Isten akaratának közlésén. Elmondja, hosszú ideig azért kell idegen uralom alatt szenvedniük, mert holt bálványokkal gyalázták meg a földet, amit nekik adott. Nekik adta, azért, hogy Őt, a népet gazdag földre vezető Istent tiszteljék. Mi történt? E helyett, az Istennel gyakorolt közösségi rendet felrúgva, utálatos szokásokat vezettek be. Eltanulták azoktól, akik már ott voltak. A büntetés tehát elkerülhetetlen, de még mielőtt bekövetkezne, már megígéri Isten, hogy vissza fogja vinni őket őseik földjére. Mi már tudjuk, hogy ez így is lett.

Jeremiás tehát tette, amit tennie kellett, de saját lelki békessége még híjával volt valaminek. Ezt azonban Jeremiás felismerte. Rájött, hogy mi zavarja; ha úgy tetszik: mi idegesíti. Az, hogy nagyon sokan vannak, akik nem törődnek azzal, amit nem ő, nem Jeremiás, hanem Isten akar tudtára mindazoknak, akik - elvileg - ismerik Őt. Márpedig, ha nem törődnek azzal, amivel Isten akarja megsegíteni őket, akkor nagy baj lesz! Nem csak az egyénre, de az egész népre nézve!

Aztán Jeremiás rájön arra, hogy miután ő, a próféta megtette azt, amivel az Úr megbízta, az Istent figyelmen kívül hagyóknak már maguknak kell elszámolniuk a következményekkel. A tőle elpártolók megszégyenülnek, és porba írják a nevüket. Nem maradnak fenn. Senki nem fog emlékezni rájuk. Az első történelmi fuvallat olvashatatlanná teszi az emléküket.

Jeremiás megnyugszik, de az indulatai még égnek. Még perzselik belülről. Nem tud szabadulni azoktól az érzelmektől, melyeket az Isten szavát meg nem értőkkel szemben táplál. Az értelme rendben van, de a lelke beteg. Megkötözi a gyűlölet! Önnön indulatainak a rabságában ég. Vágyik a gyógyulásra, vágyik a szabadságra. Kihez, máshoz fordulhatna, mint a Megbízójához? Akiben hite, lefordítva: bizalma nyugszik.

Kérését: lelki intimitásának sóhaját, és hitét: Istenbe kapaszkodó bizalmát imába önti: „Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok, csak téged dicsérlek." Ennyi elég ahhoz, hogy rendbe jöjjön. Utána még elmondja a részleteket; azzal, gúnyolják, hogy nem teljesedik be az, amiről prófétál. De ez már apróság. A lényeg az, hogy ő, Jeremiás már tudja, mit kell tennie, amikor nem bírja tovább: „Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok... " Ő már tudja, kihez kell fordulnia, amikor bilincsekbe gabalyodnak az érzelmei, gondolatai; képtelen letörni indulatai köré épült gyűlölet-rácsait: „... szabadíts meg, akkor megszabadulok...  ". És azzal is tisztában van, hogy mindez nem az ő érdeme: „ ...csak téged dicsérlek."

Jeremiás nem jutott volna el idáig, ha nem fogadja el azt az egyszerű tényt, mint: ha egyszer elhívta Isten, akkor higgye el, hogy bármi külső veszedelem, vagy belső elbizonytalanodás támadja, a gyógyulást és a szabadítást egyedül az őt megszólító és munkába állító Útnál keresheti és találja meg.

Jeremiás korát éljük! (Hú, ez elég színpadiasan hangzott!) Kezdem még egyszer: Ugyanott tartunk, ahol Jeremiás kezdte. Megszólít minket Isten. Szabadkozunk, mentegetőzünk; „Nem gondolhatja komolyan az Úr, hogy éppen én fogom elmondani másoknak az Ő akaratát. Azért vannak a lelkészek, papok, hogy ezt csinálják!" Aztán, pont' úgy, mint Jeremiás idejében, Isten megérteti veled, hogy (1) nem biztos, hogy a jelenlegi papok alkalmasak Isten akaratának hírül adására; (2) ha még így is lenne, ahová téged küld, akinek neked kell elmondanod, mi Isten terve; oda neked kell elmenned, azzal a személlyel te találod meg a hangot, nem a pap! Folytatom: ha készen állsz rá, ha már bele is kezdtél a küldetésed teljesítésébe, tudom, csakúgy, mint Jeremiást, téged is kigúnyolhatnak: „Hol van az Úr Igéje?" „Na, még most sem jött el Jézus! Nézd, az a hívő ember sem viszi többre! Nem azokat az időket éljük már! Haladj a korral!" Ismerős? Ne bánkódj, inkább emlékezz Jézus szavára: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek."!(Mt 5,11-12)

Ilyenkor, persze zavarba jövünk. Aztán dühösek leszünk. Belebetegszünk a szégyenünkbe, és abba, hogy nem sikerült úgy, ahogy akartuk. Elkedvetlenedünk. Jeremiás Igéjéből (is) tanulva, annyi erőnk még marad, hogy ebből a lelki traumából ezzel, vagy más sóhajjal fohászkodjunk: „Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok,...". Éshidd el, próbáltam: jön a gyógyulás! Mi baj van gyermekem? Bántottak a miatt, hogy elmondtad, amit a szádba adtam? Csúfolnak? Legyintettek rá? Szégyelled magad? Miért? Örülnöd kellene! Hiszen azt tetted, amire kértelek! A prófétám vagy! Te meg elrebeged: „Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok,... " . Akkor, meggyógyulok! Érted? Ha nem magad kenegeted a sebeidet, hanem azonnal az Úrtól kéred a gyógyulást, akkor a vélt szégyened határtalan örömmé válik! Akkor úgy tudsz örülni, ami semmi mással össze nem hasonlítható! Azt végezted el, amit elvállaltál! Isten adta, és te teljesítetted!

Örülsz? Vagy találtál valami pici keserűséget az örömöd édességében? Ja, igen! Az nem más, mint a szűnni nem akaró epés indulatok kis darabkája. Amit azok iránt érzel, akik juszt sem akarják eldogadni azt, amit Isten nekik is felajánlott. Hiába próbálod kikanalazni örömöd teljességéből azt a kis piszkot; az bizony beleragadt! Mi a teendő? Tudod te azt jól! Az, ami az előbb! Ha nem vagy képes szabadulni attól a keserűségtől, menj oda megint, ahol az előbb voltál! „... Uram, ... szabadíts meg, akkor megszabadulok, ..."! Jeremiás meggyógyult és megszabadult. Miért is? Mert nem ért véget a küldetése! Beteg lélekkel és bilincsbe zárt indulatokkal nem tudott volna tovább prófétálni. Megkockáztatom: tovább élni sem, hiszen használhatatlanná vált volna Isten számára. Tudta azonban, hogy mi a baja, ezért képes volt kiáltani, és az elég is volt. Hidd el tehát, hogy ha rájössz, mi bajod van, ha jó helyre küldöd a fohászodat, akkor Isten meggyógyít és megszabadít mindentől, ami megakadályoz abban, hogy tovább végezd azt a feladatot, amit Tőle kaptál!

Kell-e az, amit Isten ad, vagy megpróbálod, tovább próbálod imádság nélkül; beteg szívvel, gúzsba kötött lélekkel? Kell az amit Isten ad?

Jó néhány éve már; egyik pécsváradi hittantáborozásunkon történt. Harmadik nap este, amikor már az utolsó, otthonról hozott, addig dugdosott nassolnivaló is elfogyott, a környéken lévő bolt pedig bezárt, vacsorát főztünk. Lecsót. Ropogós, friss kenyér volt hozzá. Aznap délután megmásztuk a Zengőt, így a bogrács körül egyre kisebb körökben sétálgatók egyre gyakrabban kérdezgették a főzéshez beosztott csapat tagjait: „Mennyi idő még?" Ebben a nyálcsorgató hangulatban elég meglepő volt, amikor ketten így nyilatkoztak: „Nekem mindegy, én nem szeretem a lecsót!" „Én sem!" Azon kívül pedig semmi más nem volt, csak a kenyér. Tálalás és imádkozás után, egyikőjük dacosan majszolni kezdte a kenyeret. A másik „lecsóellenes" társa, látva a többiek jóízű falatozását (kanállal tömték magukba!) és nevetgélését, megkóstolta a vacsit. Nem részletezem; ki is törölte a tányért. A harmadikat... Mi történt? Két, makacs kis társunk közül, egyikőjük lemaradt valamiről, a másik viszont meggyógyult és megszabadult abból a - kiderült - évek óta megalapozatlan feltevéséből, hogy ő nem szereti a lecsót. Meg is elégíttetett; a többiekhez hasonló lett az öröme. Mi történt? Élt azzal, amit Isten adott -nekünk.

Kell, amit isten kínál? Halottak napjához közeledünk. Sokakban felmerül a kérdés/kétség, vajon elhunyt szeretteik elfogadták-e az Úr Jézus, örök életre szóló kínálatát, meghívását, elkészített ajánlatát? Nem tudjuk. De hisszük, hogy nem hagyhatták el földi létet a nélkül, hogy akár az utolsó percben is fel ne ajánlotta volna nekik Isten a választást. Mert Ő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és éljen!

Lelki életminőségünk érdekében nem mindegy, hogy mikor kóstoljuk meg Isten felajánlott kegyelmét! Nem mindegy mikor fogadjuk el azt a vacsorát, amit Ő kínál nekünk! Nem mindegy, hogy hordozzuk-e lelkünk betegségeit, mindenféle, inne-onnan beszerzett, ajánlott szellemi csodaszerekkel kúrálgatjuk egymást, vagy tőle kérjük a gyógyulást! Nem mindegy, hogy eléldegélünk-e azokkal a bilincsekkel, láncokkal, amik közül ki-kitörnek gennyes érzelmeink, vagy szabadulást kérünk tőlük - Istentől! Jézus gyógyulást és szabadulást hozott nekünk, beteg, bezárt lelkeknek. A gyógyulást és szabadulást felvitte a keresztre. Oda, hogy mindenki lássa. Aztán eltemették vele, abba a külvárosi sziklasírba. Harmadnapon pedig szabadjára engedte a megnyílt sírból. Mindenki kérhet belőle, mindannyian vehetünk belőle, mindannyiunk számára elérhető. Hogyan? Akár ezzel az imával is: „Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok, csak téged dicsérlek." Csak Őt dicsérjük! Ámen