Istentisztelet 2015. április 5-én

Húsvét első napja - délelőtt

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 20,1-10; Lk 24,13-16;28-35

Textus: Lk 24,36-43

Szeretett Testvérek!

Segédlelkész koromban összeszorult a gyomrom, amikor alsó tagozatosoknak kellett hittanórát tartanom. Azóta lassan, de javult a helyzet. Ennek egyik oka az, hogy manapság már nem teszek fel olyan kérdéseket a diákoknak, amikre felnőttek is nehezen találnak választ.

Huszonhárom évvel ezelőtt, a debreceni, Eötvös utcai általános iskolában, teológiai tudományoktól duzzadó ötödévesként azt kérdeztem a vagány kis másodikosoktól: Ti miért hiszitek el, hogy Jézus feltámadt? Na, most, ugye, ezen mi is komolyan elgondolkoznánk? ... Nem úgy, mint Palika, ott, az osztályteremben. Hátra kellett ugranom, olyan erővel lökte fel a kezét az első padból. „Én azért hiszem el, hogy Jézus feltámadt, mert evett!"

A szépen felépített, bemagolt dogmákkal alaposan megtámasztott érvelés-sorozatom építménye kártyavárként omlott össze. A bölcs gyermekszáj olyan egyszerűen megválaszolta a hit kérdését, mint amilyen egyszerűen Jézus tudott tanítani. Az a kisfiú arra emlékezett vissza, amit az előző órán Lukács evangéliumából olvastam nekik. Az örömtől és csodálattól elbambult tanítványok, a közöttük megjelenő Jézusnak adtak egy darab sült halat, amit ő a szemük láttára megevett. Lukács evangélista leírását olvasva, ezzel kezdődött a tanítványok hite. Előtte, „csak" azért, mert Jézus megállt közöttük; „csak" azért, mert rájuk köszönt; „csak" azért, mert megmutatta nekik a kezét és a lábát „még mindig nem mertek hinni".

Hogyan kezdi feloldani Jézus az örömtől és csodálattól teljes, de a hitüket még dupla csomóra kötött rémületüket és kétségüket? Úgy, hogy megkérdezi: „Van-e itt valami ennivalótok?" Aztán elveszi a sült halat és megeszi.

A húsvéti hitünk, és minden ami abból következik, azon múlik, hogy elhisszük-e: Jézus testben támadt fel? Olyan testben, amely testnek a lába jár, a keze elveszi az ételt, a szája, a fogai, a nyelve megeszi a sült halat. Nem tudom, hogy Jézus, miután feltámadott testében visszatért a mennyek országába, ott, az Atya jobbján eszik e sült halat, de ennek semmi köze a hitünkhöz.

Hisszük azt, hogy a Jézus jobbján, a kereszten szenvedő köztörvényes bűnöző néhány szava elég volt ahhoz, hogy abban legyen része, ami reánk vár. Egy sort sem olvasott az Újszövetségből. Fogalma sem volt arról, hogy Jézus szavai, örömhíre, magyarázatokra, hitvallások megfogalmazására, azok cikkelyeinek tagadására, majd viszontválaszokra szorul az elkövetkező évszázadokban. Annyit tudott Jézusról, hogy „ő semmi rosszat sem követett el." (Lk 23,41) Aztán ennyit kért a vértől, ráköpködött nyáltól, szilánktól, portól piszkos testével, fájdalomtól kereszten remegő, rángatózó Jézustól: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." (Lk 23,42)

Ez a halálon átlépő életbe vetett hit! Ezt a hitet jutalmazta a légzőizmai megmerevedése közben fuldokló Jézus ezzel az ígérettel: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban." (Lk 23,43) Ennek a hitvalló gonosztevőnek a testét később levették a keresztről. Természetesen behajították valami gödörbe. Az ott is maradt; valószínűleg azóta is arrafelé vannak a csontjai. A teste még nem támadt fel. Nem is abban a testben fog újra járni, és Istent dicsőíteni. A feltámadott teste romolhatatlan lesz. Összehasonlíthatatlanul más azzal, amit a kortársai láttak itt, a földön.

Akkor ki volt Jézussal még aznap, Nagypénteken a paradicsomban? A kereszten kivégzett ember lelke. Az az élő, a test halálát túlélő lényeg, személyiség, egyéniség, aki emberi tulajdonságokat, képességeket adott annak a csontból, húsból, bőrből, sejtekből és szövetekből álló anyagnak, amit évek során maga „körül" hordozott. Ő, a lélek.

Az Istentől kapott emberi lélek. Ő „találkozott" Jézussal még aznap a paradicsomban. Ott, ahol, haláluk után azoknak a lelkei várakoznak testük (életre) feltámadására, akik a Jézus által annak minősített jót tették életükben. (Jn 5,29) Van egy másik várakozó hely, amit a Biblia pokolnak nevez. (Lk 16,22-23) Ott azok várnak az ítéletükre vonatkozó feltámadásra, akik a rosszat cselekedték.

Jézustól nem; a Bibliában egyedül Pál apostoltól olvasunk arról, hogy milyen lesz az a test, mely egyesülni fog a halálunk után is élő, feltámadásra váró lelkünkkel. Ő, Pál apostol, úgy értette meg a Szentlélektől, hogy bár a földi testnek is van „fényessége", („dicsősége" /Károli ford./), a mennyei testté majd különbözni fog attól. A földi test elpusztítható (romlandó), a mennyei test megsemmisíthetetlen (romolhatatlan). Az eltemetett test megvetett (gyalázatos), a feltámadott pedig sugárzóan fénylő (dicsőséges /δοχα/). A földi test elgyengül, a mennyei test olyan fáradhatatlan erőtől duzzad majd, amihez hasonlót az ember, itt, a földön nem képes elérni. Az apostol azt írja, hogy alapjaiban változik majd meg az ember érzéki teste, mert lelki testté válik. Ez a lelki test lesz Isten Országának örököse.

Ennyit tudunk hát. Isten úgy tartotta jónak, hogy ugyan, nem a hitünk középpontjába állított Jézustól, de az ő akaratát kereső apostol írásából, feltámadott testünk állapotáról is megtudhatunk valamit. Annyit, amennyinél többet nem kell kutatgatnunk.

Most, hogy felidéztük, milyen lesz majd a feltámadott testünk, térjünk csak vissza Jeruzsálembe! Az elmúlt órák történéseiről izgatottan beszélgető tanítványok között megjelenik Jézus. A szájából kiejtett üdvözlésnél megnyugtatóbb szavakat keresve sem találtak, kérhettek volna ezek a derék emberek. „Békesség nektek!" - köszönti őket a feltámadott Úr. A nekik szegezett szelíd kérdéssel jelzi, hogy jól tudja, mi megy végbe bennük: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben?" Jézus természetesen tudta az őket eltöltő rémület okát. Mi is olvassuk: „azt hitték, hogy valami szellemet látnak."

A zsidó gondolkodástól elég távol állt az olyan, ijesztő szellemekben való hit, mint amikkel ma butítják a műfaj kedvelőit. Jézus korára azonban, a görög gondolkodás babonás elemei annyira beférkőztek Palesztinába, hogy annak, rossz szellemekről szóló meséi óhatatlanul is elterjedtek a köztudatban.

Ez a keveredés ijesztően megnyilvánul nálunk is, itt, a Kárpát-medencében. Tegnap hallgattam a rádióban, hogy a kedves(!) népi hagyományok ápolói, a templomból hazatérve parazsat tesznek az állatok vizébe, hogy „elűzzék a rontást". Áhítatos, összekulcsolt kezekkel megvallják a Szentháromság Istenbe vetett hitüket, aztán kimennek a disznóólba rontást űzni? Ez nem a feltámadott Krisztusban való hit, hanem a szellemektől való rémület, babona, és az azokból származó kétség! A feltámadott Jézus kegyelme, gondviselése, szeretete iránti kétség. Kétség a felől, hogy mindaz, amit az Úr megmondott: igaz! És ezt a keresztyén Magyarország közszolgálata terjeszti: Ha még valaki nem tudná; a templomból hazatérve, ne felejtkezzen el rontást űzni! Ezek a hagyományok gyűjteményes kiadásban is megjelennek!

Ez nem az evangélium hirdetése. Ez a népi köntösbe belehímzett butítás! Egy csipet Jézustól, hozzá egy félkanálnyi babona. Jól keverd össze, és tedd a mérlegre! Mit mutat? Ezt a spirituális turmixot kérte tőled az Úr, amikor azzal bízott meg: „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek"? Hát, persze, hogy nem! Az Ő igaz tanítványai annyit adnak tovább, amennyit tőle, Jézustól hallottak, olvastak.

A baj, a rémület, a kétség akkor kezdődik az emberben, a tanítványi szívben, a falu, a város közösségében, a Bibliával egyenlő értékűnek tartott emberi tanításokra támaszkodó egyházakban, az országban, amikor elhiszik, hogy vannak Jézusnál nagyobb erők! Az ilyen, összekavarodott szívű, elméjű lelkeknek szinte természetes hozadéka, hogy megrémülnek, elbizonytalanodnak (Most melyik az igaz, amit a templomban mondtak, vagy amit már a nagyapám is csinált az istállóban?) kétségek támadnak bennük a felől, amit addig hittek.

Ezért kért Jézus ennivalót a megrémült, kétségekkel küszködő tanítványoktól. Ezért ette meg a sült halat. Azért, hogy higgyék el, igaz, amit korábban, háromszor bejelentett nekik. Megcsúfolják, keresztre feszítik, de harmadnapon feltámad. Íme, itt van! Péter és János ott volt a tárgyaláson. Ezernyi szemtanúja volt annak, hogy a megkínzott testére rakott kereszttel végighajtották a fél városon. Látták, hogy meghalt, látták, hogy elhelyezték Arimátiai József sírjában. Mi hiányzik még? Igen, az, hogy: feltámadt! Tessék: itt van ő, emberi testben, előttük, sült halat falatozva!

Ahogy előre megmondta, meghalt azért, hogy nekik, és mindazoknak, akik ezt az ők, a tanítványok majd elmondják és elhiszik, majd a később leírt tanúságtételüket olvasva hiszik el, ugyanabban legyen részük, mint neki, Jézusnak. Megnyílik a sírjuk, és akik ebben a hitben haltak meg, és ezt a hitet a jó cselekvésével is bizonyították, azonnal indulhatnak arra a helyre, amit ő, Jézus, most elmegy és elkészít nekik!

Meghalt a tanítványokért, és értünk és érted. Meghalt a tanítványok Isten megbocsátására szoruló élete, és a mi, Isten megbocsátására szoruló életünk miatt és miattad. Meghalt helyettük és helyettünk, és helyetted, mert az Atyát semmibe vevő szavaink, tetteink és gondolataink miatti haragjának büntetését nem lettünk volna képesek elviselni.

Most már nem is kell. Mert Jézus kiváltotta a mi büntetésünket. Utána megette a halat..., és megértette a tanítványokkal, hogy róla szóltak a próféták. Ők hittek, és a Szentléleknek engedve reánk hagyták e hit olvasható fundamentumát. Semmi okunk megrémülni. Jézus él! Ámen