Istentisztelet 2015. január 25-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 6,60-71

Textus: Jn 6,63

Szeretett Testvérek!

Kritikus szakaszhoz érkezett Jézus szolgálata. El kellett mondania, hogy azoknak, akik őt hallgatják, majd az ő, Jézus követése mellett döntenek, szakítaniuk kell azzal a gondolatvilággal, amiben felnőttek. A mennyei kenyér, önmagára vonatkoztatott tanítása után több tanítványa „kemény beszédnek" nevezte a hallottakat. Az evangélium görög nyelvén ez a szókapcsolat azt jelenti, hogy: valaki elviselhetetlen, kibírhatatlan dolgokat mond. Olyan kínos, kellemetlenül kijelentéseket tesz, amiket jobb nem hallgatni. Jézus, nem hogy megnyugtatná őket; azt mondja, hogy ez még semmi! „Hát ha majd meglátjátok az Emberfiát felmenni oda, ahol előzőleg volt?" Nekünk ez nem újdonság, mi tudjuk, hogy feltámadása után negyven nappal felment, „visszament" oda, ahol azelőtt volt. A körülötte lévők azonban tényleg úgy gondolhatták, hogy magán kívül van. Hogy ő az élet kenyere? Annak lesz örök élete, aki az ő testét eszi és vérét issza? Azt fogja feltámasztani az utolsó napon? Ki ez az ember? Mit képzel magáról ez a názáreti ács-asztalos? (Jn 6,54)

Jézus ismeri a gondolataikat. Érzékeli, hogy ezek a kedves emberek, akik tényleg kíváncsiak rá, most eljutottak arra a pontra, amikor választaniuk kell: egymás értékelését, Jézus „kiértékelését" tartják mérvadónak, vagy minden furcsasága ellenére, tovább hallgatják, követik a Mestert? Utóbbi esetben be kell fogadniuk azokat a gondolatokat, amik megelevenítik Istenről alkotott, régi szabályokba, hitvilágba belemerevedett elképzeléseiket. Úgy tűnik, hogy ez maguktól nem megy. Amikor, másodpercek alatt, tudattalanul is idáig jutnak elmélkedésükben, Jézus megerősíti sejtésüket: „A Lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: Lélek és élet."

Akik itt ülnek a templomban, Jézus társaságában vannak. Istennek legyen hála, sokkal többen vagyunk itt annál, amennyit Jézus jelölt meg feltételként az Ő társaságához: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,20) Itt van közöttünk, és - úgy, mint akkor, amikor a felolvasott bibliai jelenet lejátszódott -, mindegyikünkről, pontosan tudja, mennyit vagyunk hajlandóak elfogadni tőle.

A Genezáreti tó kapernaumi partján körülnézett, és egyszerűen kijelentette: „vannak közöttetek néhányan, akik nem hisznek.". Ezen nem kell megsértődni. Ezt - ideiglenesen - el kell fogadni. Arról van szó, amit Jézus magyarázatként hozzáfűzött még: „senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya." Aki csak Jézus közelébe ért, de még nem jutott el hozzá, vagyis nem került őt megértő közelségbe, addig az az ember még nem kelt életre a Lélek által. Az még lelkileg halott. Fizikailag, biológiailag élő, sőt érző, gondolkodó organizmus, de még test szerint él, gondolkozik, beszél, cselekszik. Sokkal fontosabb számára az, ami a test adottságaival ér el, mint amit a Lélek kínálna neki. Nem képes kilépni a testi gondolkodás, érvelés, kíváncsiság kategóriáinak mókuskerekéből.

Azonnal, ahogy Jézus beazonosítja ezt a fajta „ál-tanítványságot", máris jelentkezik a következménye: „Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé." Mással jártak. Nem tudjuk kivel, de olyasvalakivel, aki az ő szájízük szerint tanított. Akadt még rengeteg rabbi Izráelben. Ott, a másik rabbi oldalán, a Jézus kellemetlen, kemény beszédét hallgatni nem bírók körében aztán kedvükre ócsárolhatták Jézust.

A maradékkal kellett tovább indulni, és végezni azt a munkát, amire Jézus megbízást kapott az Atyától. Tisztázza hát a helyzetet. Egyenes kérdést tesz fel a tizenkét, elsőként elhívott tanítványának, és egyenes választ vár rá: „Vajon ti is el akartok menni?" Ki más, mint Péter, a hangadó mondja ki a többiek helyett: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad."

Mi van ebben a feleletben? Uram, mondj, amit akarsz! Csak beszélj, taníts minket! Néha mi sem értünk mindent, azonnal, de várjuk, hogy megmagyarázd. Van, amikor fáj, mert magunkra ismerünk. A Lélek azonban itt tart minket temelletted, mert hisszük, hogy arról szólsz, ami megsegít bennünket ebben az életben, és átsegít arra a másikra, amiről bizonyságot teszel. Jézusnak tetszik ez a felelet. Bizonyos a felől, hogy ez a tizenkét ember továbbra is vele fogja járni az utakat; vele lesznek a falvak utcáin, a városok terein. Egyet azért még elmond nekik. Azt, hogy mindezt kivel együtt kell megtenniük: „Vajon nem én választottalak ki titeket, a tizenkettőt? Egyikőtök mégis ördög." Nem mondja meg, hogy ki. Pedig megnevezhette volna: Júdás Iskáriótes.

Na, most, idáig írásmagyarázatot hallottunk, ami a Lélek segítségével bizonyára felidézett bennünk egy-két olyan emléket, ami néhány másodperces kalandra küldte a gondolatainkat. Nem is baj, de Jézus, aki ígérete szerint közöttünk van, ennél minőségileg többet szeretne nyújtani nekünk. Mégpedig azt, hogy arra a kérdésre sarkalljon minket: „És ebből mit vigyek magammal, Uram?" Bizony, jó néhány útravalót ajánl! Örök élet felé vezető ÚT-ravalót.

Itt van mindjárt az első! Annak a néhány - nem nézelődőnek, kíváncsiskodónak, hanem -: tanítványnak a Jézus tanítását értékelő, rosszalló megjegyzése: „Kemény beszéd ez...". Volt már úgy, hogy elviselhetetlennek, kibírhatatlannak találtad a vasárnapi prédikációt? Nem azért, mert tartalmatlan volt, hanem, mert az hangzott el, amit botránkoztatónak minősítettél? Miért is tűnt annak? Jézus szerint azért, mert régi, makacs, test-, és nem Lélektől kapott elvárások szerint fogadtad. Ne feledd: „A Lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit"! Aki már templomba jövet megüresíti magát, aztán a padokban ülve, imádkozva készül Jézus ajándékának fogadására, az már nem magára-, nem az igehirdető személyére-, nem a többiekre figyel, hanem a szívét befogadóvá tenni akaró, igehirdetésben, bizony megszólaló Jézusra!

Debrecenben volt egy idős, beteges lelkész, akinek néha a szavát is nehéz volt megérteni. Amikor teológusként, a reggeli, kötelező istentiszteletre mentünk, bizony, sokszor nem értettük, mit akar mondani. Azon a novemberi reggelen, amikor kabátunkba burkolózva, az idős lelkész szolgálata után siettünk vissza a Kollégiumba, egyik társunk arcán csorogtak a könnyek: „Ti is hallottátok? Nekünk szólt Isten a tiszteletes Úron keresztül!" Mi nem hallottuk. Ő igen. Bizony, Jézus, azon az áhítaton, az öreg, beteg pap mormogó beszédén keresztül szólította meg a mi barátunkat. A Lélek megelevenítette őt. Életet adó üzenettel.

Jézus, kijelentette a kétségeskedő tanítványoknak, hogy ennél, testről és vérről szóló tanításnál még különb dolgokat is fognak hallani és tapasztalni! Mi mennyit vagyunk hajlandóak elfogadni Jézustól? Annyit, amennyit még könnyen megemésztünk, vagy azt is, ami többet mond annál, amiről már azt hittük, nem fokozható? Elfogadjuk-e a nekünk (lelkészeknek) intézett, valójában mindannyiunkra vonatkozó mondást: „Jó pap holtig tanul, mégis bután hal meg."? Vagyis: az egész életünk kevés arra, hogy mindent befogadjunk abból a teljességből, amit Jézus hozott nekünk! Aki (bármit is) tanul, az minél mélyebbre hatol a megszerzett ismeretekben, annál inkább rájön arra, mennyi mindent kellene még elsajátítania. Minél többet tud, annál hiányosabbnak érzi a felkészültségét. Aki gyakran forgatja a Bibliát, az alig várja, hogy ideje legyen újra kézbe vennie. Mert még inkább meg akarja ismerni Isten akaratát. Akinek elég annyi, amennyit elmondanak neki belőle, az lassabban halad a hit felé vezető emelkedőn.

Jézus nem kertelt egy percig sem: „vannak közöttetek néhányan, akik nem hisznek." Egyikünk sem kapott felhatalmazást arra, hogy felmérje a felebarátja hit-állapotát; hisz-e, vagy csak úgy tesz? Jézus szavai azonban a világ bármely gyülekezetére érvényesek. Azt olvastuk, hogy miután Jézus ezt a kijelentést tette, „Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé."

Amikor valaki úgy érzi, hogy Jézus - mondjuk egy igehirdetés során - neki mondta azt, hogy nem hisz, bizony ma is „visszavonul, és nem jár vele többé". Lehet, hogy templomba jár, de már az utcán elengedi az Úr kezét, és otthon meg sem látszik rajta, hogy húsz perccel azelőtt még Jézust hallgatta. Mikor érezzük ezt a sértést? Igen, akkor, amikor olyat kér az Őt követőktől, amit nem hajlandóak megtenni, amiről nem hajlandóak lemondani. Pedig már csak annyi hiányzik ahhoz, hogy ne csak a közelébe jussanak, hanem elérjenek hozzá.

Akik erre nem hajlandóak, azok - a történetünk tanúsága szerint -: otthagyják az Urat. A Jézust otthagyók bizonyára nem hagyták ott a vallásukat. Bizonyára továbbra is eljártak a zsinagógákba. Visszatértek abba a lelki állóvízbe, ahonnan Jézus már majdnem kiemelte őket. De, mint kiderült, az Atya nem adta meg nekik azt a lehetőséget, hogy elérjenek Jézusig.

Éppen következő újságunkban jelenik meg múlt évi statisztikánk, amiben olvashatjuk, hányan vannak a „nyilvántartott" és azokkal szemben: az „aktív" gyülekezeti tagok. Országos statisztika szerint remekül állunk, de nekünk feladatunk van addig, amíg Jézus értük, a „csak" nyilvántartottakért küld. Gondoljatok csak vissza; rövidebb-hosszabb ideig mi is azok voltunk! De jó, hogy valakin keresztül utánunk nyúlt Jézus, az Atya pedig kiválasztott, hogy azok között légy, akik nem messziről figyelik Jézust, hanem eljutnak hozzá és befogadják őt, és az apostollal együtt vallják: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem". (Gal 2,20)

Jézus, abban a feszült helyzetben azonnal rákérdezett a tizenkét, először választott követőjére. Jézus, most, itt, ebben, az igehirdetés során, reménység szerint bennünk kialakult lelki helyzetben, minket kérdez. Ugye, tudtok azokról, akik hátat fordítottak nekem?  El ne ítéljétek őket, mert nincs rá jogotok! Inkább magatokra figyeljetek! Amikor keménynek hangzik a beszédem, az, amit kérek tőletek; „Vajon ti is el akartok menni?"

Kérdez, mert neki, Jézusnak fel kell mérnie, kivel dolgozhat együtt. Jézus tudni akarja, hogy a felmerült nehézségek, megoldásra váró helyzetek sokasága, kívülről és belülről ért támadások ellenére, ki az, akivel építheti, gondozhatja, szeretheti a családodat, a barátaidat, a városodat, egyházadat, ezt a gyülekezetet. Nem tud mit kezdeni azokkal, akik nem Lélek szerint, hanem testi módon gondolkoznak. Hallottuk, Ő mondta: „A Lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit".

Jézus Lelke kérdezi: te vagy az, aki nem találja a helyét, hanem ide-oda kapkod, rohangál, keres, kutat; itt ez a jó, ott meg az; hogy megtalálja a saját, testére és agyára szabott igazát? Vagy te vagy az, akinek, ha már egyszer megadta az Atya, Jézus pedig kiválasztotta, akkor a mindenkori Péterekkel együtt vallja: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.".

Aki marad, annak még valamivel tisztában kell lennie. Azzal, hogy kivel kell együtt dolgoznia, szolgálnia, követni az Úr utasításait. Ez a mai Ige utolsó üzenete. Abban a tizenkettes kis csapatban ott volt Júdás Iskáriótes. Akiről már elhívásakor tudta Jézus, hogy el fogja árulni Őt. Júdás a többiekkel együtt hallgatta az Urat. Júdás a többiekkel együtt vette az utolsó vacsorát. Júdás, ennek ellenére elárulta Jézust.

A hitvalló Péterek között Jézus helyet ad az áruló Júdásoknak. Minden közösségben. Ettől nem kell megijedni. Ez így van rendjén. Nem a mi dolgunk megítélni őket. Júdás végrehajtotta magán az ítéletet. Jézus és a tanítványok egy ujjal sem nyúltak hozzá. A másokra ítéletet kérő Júdások önmagukat ítélik el.

Ne feledjük a legutóbbi úrvacsoránk végén is hallott apostoli tanítást: „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. ... amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben." (Rm 12,14.18)

Ehhez adjon nekünk erőt Jézus beszéde, ami - tudjuk, hisszük -: „lélek és élet". Ámen