Istentisztelet 2015. március 8-án

(Böjti vasárnap - Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 27,7-14

Textus: Jn 14,1-3

Szeretett Testvérek!

Mi jut eszetekbe arról a szóról, hogy „moné"? Bizony, bizony, így, a kiejtés alapján az egyik legkiválóbb francia festő: Monet. Sejtitek azonban, hogy itt valami lelkészi trükkről van szó, hiszen mi köze van a vasárnapi igehirdetésnek az impresszionista festészethez? Igazatok van; nem a kedvenc festőimről szeretnék szólni, hanem arról, amit Isten bízott rám - átadásra. Az a helyzet, hogy ebben az esetben is összetalálkozunk ezzel a szóval: μονή (moné). János apostol ugyanis így adta vissza Jézus szavait, amikor az Atya házában ránk váró hajlékokról írt. „Az én Atyám házában sok hajlék van". A „hajlék" így van görögül: moné. Állandó tartózkodási helyet jelent.

A zsidó gondolkodás szerint, a földi életet követő világban nem kerül mindenki ugyanazon körülmények közé. Van egy régi írás, az a címe, hogy Énók titkainak könyve. Ezen a körülbelül 1200 éves pergamenen azt olvassuk, hogy az elkövetkező világban a nekik megfelelő helyre kerülnek a jók és a rosszak is. A mennyországba kerülők, a földi életük alapján megítélt lakhelyet kapnak. Én biztos vagyok abban, hogy Jézus, a „sok hajlék" alatt azt értette: az övéi számára elegendő, és biztonságos helyet készített ott, a mennyben.

Amikor temetési szertartást végzünk, annak is a második felében, a sír mellett, majd' minden alkalommal felolvassuk ezt az igeszakaszt. Helye, és ideje van akkor, amikor a temetőben, majd a gyász napjaiban azokkal a kérdésekkel és kétségekkel küszködünk, hogy vajon mi van azzal a családtaggal, barátunkkal, akit annyira szerettünk.

Jézus mikor mondta ki ezeket a szavakat? Az utolsó estén, amit tanítványaival töltött. Elfogatása előtt néhány órával. Jézus arról beszélt, Ő lesz az, aki eltávozik tőlük. Meghal, eltemetik, feltámad és (mi már tudjuk: 40 nap elteltével) elmegy, visszamegy az Atyához.

Jézus arról beszélt tanítványainak, és a Biblia lapjain keresztül arról beszél azóta is, hogy mit kell tenniük azoknak; hogyan kell berendezkedniük a földi életben azoknak, akik itt maradnak. Akiknek még végig kell járniuk, élniük, szolgálniuk azt az időt, amíg nem találkoznak vele. Mit kell tennie a Jézusban hívő embernek addig, amíg az Úr el nem jön, és maga mellé nem veszi őt.

Gondoljatok bele; aki már egyszer is időt szánt arra, hogy magára vonatkoztassa ezeket a szavakat, az gondoljon vissza arra, mennyivel másképp' élte meg élete egy-egy helyzetét, amikor tudta, hogy hamarosan minden megváltozik, hiszen... eljön érte az Úr! Mi takar ez a „hiszen"?

Én egészen élesen visszaemlékszem az első, óvodás napjaimra. Végigsírtam őket. A délutáni alvás után kicsit könnyebb volt, hiszen(!) néhány óra, és jön értem édesapám, vagy édesanyám! Ebben a tudatban már hajlandó voltam arra is, hogy részt vegyek a közös gyakorlatokon.

Az egyik gimnáziumi építőtáborban, a mai M3-as autópálya építésén, ebéd után már könnyebben ment a betonozás, hiszen nemsokára értünk jön az autóbusz, ami visszavisz minket a barakktáborba!

A nyolcvanas évek végén, a borsi határátkelőhelyen nagyon megijedtünk, amikor a bevallott, öt darab, „saját" Bibliánk mellett a román határőrök találtak még 20 másikat, és a rácsos ajtó becsapódott mögöttünk. Hat óra múlva telefonálhattunk. Utána már könnyebb volt végigülni a hátralévő nyolc órát a csendőr-fogdában, hiszen tudtuk, hogy a másik négy autóban ülő társaink már leadták az ő szállítmányukat, és sietnek vissza értünk, bizonyítandó, hogy az a nálunk megtalált húsz Biblia az övék, csak egy helyen tartottuk...

Milyen jelentősége, ereje van ennek a „hiszen" szócskának! Most rossz, most fáj, már a tűrőképességem határait feszegetem, de kibírom, és tovább gondolok a jelennél, hiszen hamarosan történik valami, jön valaki, akinek az érkezése azonnal változást, méghozzá örömteli változást hoz az életembe!

Micsoda különbség van a között, hogy úgy küzdök végig, élek át rövidebb-hosszabb időszakokat, hogy tudom, hiszem, már úton van a segítség, vagy úgy, a nélkül telnek a napjaim, hogy reménytelenül tekintek a jövőbe!

Micsoda különbség van azok élet-látása között, akik azért végzik munkájukat, mert tudják, hogy ez bízatott rájuk addig(!), amíg elképzelhetetlenül édes, gondtalan, tökéletes élet vár rájuk, és azok között, akiket csakis az érdekel, mit kezdenek a - meglehet, ugyanazzal a munkával szerzett, fillérre megegyező összegű - jövedelmükkel a kb. kiszámítható hosszúságú, „hátralévő" időben.

Az előbb olyan példákat hoztam fel, melyek valamilyen kellemetlen, kínos helyzetben táplálták a reményt arra nézve, hogy majd jön valaki, és véget ér a „szenvedés" (az óvodában, az építőtáborban, a román fogdában, stb.).

Jézus azonban ennél sokkal többet kínál. Hogy is kezdi? „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek...". Ezt a szót találjuk a Betesda-tavi jelenetben, amikor azt olvassuk, hogy „az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet". Jézus tehát arra biztatja az övéit, hogy ne engedjenek azoknak a hatásoknak, melyek ugyan elérik őket, de kezelhetőek! Nem akadályozhatjuk meg, hogy a szívünkig, az értelmünkig el ne jussanak azok a jelenségek, melyeket érzékelünk. Amikor azonban megérintenek bennünket, parancsoljunk nekik megálljt! Miért? Mert a nyugodt, a higgadt, a józan szív és ész szüli azokat a gondolatokat és cselekedeteket, formálja azokat a szavakat, melyek Jézus tanítványait jellemzik.

A Betesda tavánál az Úr angyala felkavarta a vizet. Az utcán, a boltban, a munkahelyen, a televízió előtt látott, hallott dolgok, mint egy bot a vizet, úgy érintik meg a szívünket. A bot, ha megmozdítják, felkavarja a vizet. A körülöttünk zajló események felkavarják, nyugtalanná teszik a szívünket. Jézus azt mondja, nem jól van ez így! „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek...".

Akkor mit csináljunk? Megmondja azt is: „... higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem." Többször szó esett már róla; hinni azt jelenti, mint: bízni. Megbízni Istenben és Jézusban; odabízni, rábízni Istenre és Jézusra azt, ami felkavarná a szívünket. Abban a pillanatban, ahogy észleljük, ahogy megremeg a szívünk, azonnal bízzuk oda Istenre azt, ami elkezdte volna felkavarni a gondolatainkat, napunkat, indulatainkat.

Ez azt jelentené, hogy bambán fogadjuk el mindent? Nem! Szó sincs róla! Istenre bízni azt, ami megérintett minket, azzal egyenlő, hogy Tőle várom az utasítást. Tenni akarok, de hogy mit, és hogyan, azt Tőle kérdezem meg. Szólni, írni, nyilatkozni akarok, de Istentől kérem el a szavakat. Lehet úgy is, hogy mozdulok, kinyitom a számat, aztán majd megkérdezem az Urat, hogy mit szólt hozzá. Ez soha nem vezet jóra! Az első benyomást követően azonnal hozzá fordulok, reá bízom magam! Hiszek benne. Azt, és annyit teszek, amit és ahogyan Ő kéri tőlem. Minden más a hitetlenség, az Istenbe vetett bizalom hiányának ártó, Istent semmibe vevő következményeket hordozza magában.

Mit hoztál ide ma délelőtt? Mi lesz a jövő héten? Mire van már terved? Egyedül készítetted, és jóváhagyásra, aláírásra lököd oda az Úr elé, vagy... nem engedted, hogy felkavarodjon a szíved, és most mindent, ami téged ért, láttál, hallottál, leteszel Jézus elé?

Tudjátok, János evangéliumában mi történik az előtt, hogy Jézus arra biztatja a tanítványokat: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem."? Először kijelenti, hogy közülük, a tanítványok közül valaki elárulja. Aztán Péter fogadkozására annyit válaszol, hogy még a hajnali kakasszó előtt háromszor meg fogja tagadni.

Milyen hangulatváltás az ünnepi vacsora után! Annál is inkább, mert mindenki tisztában van vele, hogy amit Jézus megmond, az úgy lesz! Ott aztán felkavarodtak a szívek, az indulatok, a félelmek! Ezért, pontosan ezért, mindezek ellenére mondja Jézus: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem."

Mit hoztál ide? Mit élsz át? Miről szereztél tudomást? Hidd el, egyetlen dolog fontos, mindenek ellenére csak arra figyelj, amit ma neked, nektek, nekünk mond az Úr: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem." Higgyetek, vagyis bízzatok Istenben; higgyetek, vagyis bízzatok Jézusban, és adjatok oda neki mindent. Aztán figyeljetek, reá figyeljetek, mert lesz tennivalótok! Mert Jézus veled együtt; az Ő erejével, az Ő békességével, de a te közreműködéseddel, a te hiteddel együtt kívánja elvégezni azt, ami - tudod, te kérted -: megegyezik az Atya akaratával! Annál jobb pedig nem lehet senkinek.

Ezt megélni; ebben a hitben, bizalomban dolgozni, pihenni, örülni és gondolkodni csak abban a tudatban lehet, amely tudat a napi teendők elvégzése mellett messzire lát.

Messzire, el, egészen addig a napig, amelyen, ha nem is tudunk mikor lesz, de biztosan elindulunk. Nem egyedül; Jézussal! Mert azt ígérte a benne bízóknak: „eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is."

Ott, TI is! Ott, azok is, akikért már eljött és hazavitte őket. Azok is, akik a rájuk bízott szolgálatot végezve, Reá figyelve készülődnek a majd valamikori indulásra. Ők is, mi is ott leszünk, ahol nekünk helyett készített Úr!

Addig pedig rajta! Tegyük azt, amit nem mi találtunk ki, hanem Ő kért tőlünk!

Mert azon van áldás, és akkor van bennünk békesség.  Ámen