Istentisztelet 2016. február 21-én

Böjt II. vasárnapján (Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 97, 7-12

Textus: Mt 13,33

Szeretett Testvérek!

Visszaemlékeztek arra, amikor édesanyátok főzött? Ott állt a tűzhelynél, ide nyúlt, oda lépett, fedőt emelt, konyharuhát csavart a kezére, kóstolt, szűrt, még egy kis ezt-azt hozzátett az ételhez, és kész' volt az ebéd, a vacsora. Hányszor néztétek elejétől végig, vagy éhesen, türelmetlenül, ki-be szaladva a konyhába, ahogy édesanyátok elkészíti azt, ami az asztalra került?

Hányszor láthatta Jézus, ahogy anyja, Mária, óvatosan kikanalazott három mérce lisztet, elővette az előző sütésből félretett, vízben tartott, megerjedt kenyérdarabkát: a kovászt, és belekeverte a lisztbe? Hozzáöntötte a közös kútról hozott vizet. Teknőben megdagasztotta a tésztát, aztán hagyta kelni. Addig kiment a ház mögé, felállította a vaslapot, tüzet rakott, azt táplálgatta, hogy mire a tészta megkel, jó forró parázs legyen alatta. A megkelt tésztából lángosszerű, kerek lepényeket formált. Egyenként rárakta őket a vaslapra. A kész darabok közepébe lyukat fúrt, botra fűzte őket (innen az éhínségre utaló mondás: eltörik a kenyér botja), és magas helyre függesztette őket. Onnan szedegették le a család, három-négy napra elegendő, legfontosabb étkezési eledelét, a kenyeret.

Ezt az egyszerű életképet mindenki megértette, aki kiment a tó partjára, és a csónakban ülő Jézust hallgatta. Néhány kivételtől eltekintve, nagy-nagy többségük zsidó lehetett. Biztosan elgondolkoztak rajta, hogy Jézus, vajon miért használja a kovász példáját, amikor a mennyek országáról beszél? Isten lakhelyének leírására miért használ olyan hasonlatot, amit az ő tanítóik, hagyományaik éppen a tisztátalansággal kapcsolatban szoktak emlegetni? Rendben van, szükség van a kovászra, de ahogy' meghallják ezt a szót, azonnal a legszebb ünnepük, népük története jut eszükbe. Az egyiptomi kivonulás. Akkor, a nagy sietségben nem volt idő megéleszteni az útravaló kenyeret. Azóta is, minden évben előírás, hogy a Peszach (Páska), a szabadulásra való emlékezés, az utolsó egyiptomi vacsora előestéjén, a kovász legkisebb maradékának sem szabad közöttük maradni. Néhány darabot elrejtenek, és a gyerekeknek meg kell keresniük, majd ki kell vinniük a házból. Így, játékosan, de egész életükre eszükbe vésték őseik történetét, a rabszolgaság végének szent emlékét.

Mit akar hát Jézus azzal, hogy a mennyek országához hasonlítja a kenyérsütéshez szükséges kovász - végül is -: erjesztő folyamatát? Csak nem azt akarja mondani, - gondolkodtak tovább a legélelmesebbek - hogy, ahogyan a kovász nem csak ehetővé, de élvezhetővé változtatja a liszt, víz, só keverékét, úgy, Isten Országa is több, mint amit addig hittek róla? De! Igen! Erre tanít minket a Mester!

Így kiáltunk fel most, mi is, azokkal együtt, akik akkor értették meg, hogy a csónak felől fújdogáló szél Jézus szavaiban mit vitt el, nem is a fülükig, de a szívükig!

Miket beszélek? Azért nem szoktam én ennyire szentimentálisan fogalmazni: "a csónak felől fújdogáló szél"! Nem is akartam érzelgős lenni. Szándékosan éltem bele magamat-, és próbállak most benneteket is belehelyezni a galileai jelenetbe! Igazatok van; honnan is tudnám, hogy fújt-e a szél, vagy nem, amikor Jézus a parton üldögélőket tanította?               De, nem is meteorológiai értelemben gondoltam!

Odébb lapoztam a Bibliában, és elolvastam néhány sort János evangéliumából. Abból az izgalmas, éjszakai jelenetből, amikor a zsidók egyik vezető embere, Nikodémus felkereste Jézust. A lélegzetelállító beszélgetés elején azt mondja Jézus ennek a derék, kíváncsi atyafinak: "A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született." (Jn 3,8) Tudjátok, hogy a "szél", ugyanúgy van görögül (az evangéliumok nyelvén), mint és a "lélek" (/szent/ szellem)? "Pneüma". Kicsit kétkedünk: "Jó, de Jézus, nem görögül beszélt, hanem arámul (héberül)!" Igazatok van. Tovább megyek: Jézus anya- (Mária.) nyelvén is ugyanúgy mondják azt, hogy "szél", és azt, hogy "lélek": "rúach"!

Ezért mertem azt mondani, hogy amikor Jézus a kovászról és a mennyek országáról beszélt, akkor ott, a tó vize felett, Jézus szavaiba görgetve is, Isten Lelke fújt a hallgatók felé. Megértést, gondolatokat, lelket, testet formáló isteni szót. Igét.

Azt értette meg velük, hogy amint a kovász megváltoztatja a só-liszt-víz keverékét, úgy hoz, keleszt, kelt életre változást az emberben mindaz, amivel Jézus ad ízt az el-lélektelenedett, elkorcsosult vallásosságnak. Egyáltalán: az Isten hasonlatosságára formált, elembertelenedett embernek. Ez az "íz", ez az állapot: a mennyek országa. Már itt, a földi életben. Az Isten országa (a mennyek országa) közöttünk van! (Lk 17,21)

Amikor Jézus szent Lelke kézbe veszi "három mércényi", liszthez hasonló, ízetlen, minden fuvallatnak engedő, a víz felszínén úszkáló életünket, és belénk gyúrja a bennünket megérlelő Ige-kovászát, megjelenik bennünk, majd körülöttünk a mennyek országa!

Én ismerek ilyen embereket. Vannak, voltak, akiket "készen" ismertem meg. Sokak esetében a folyamat részese lehettem. Kívánom mindenkinek, hogy láthassa, imádkozva, örömmel követhesse az ilyen "kovászosodásokat", szent átalakulásokat! Amikor a gyötrelmes múltba belelép az Úr. Napokig, évekig gyúrja, dagasztja, tisztogatja az isteni teknőbe került életeket, amik aztán megkelnek. Finomságot, értelmet, hasznot nyernek. Ízt kapnak. Édességet kínálnak, jó illatot árasztanak. Nem a régi, a velük született, hanem az Istentől kapott szív ritmusa határozza meg terveiket, érdeklődésüket, és az azokból testet öltött tennivalóikat.

Van másfajta kovász. Jézus tudott róla. Azt a hamis, csömört, betegséget okozó kovászról, amit igencsak igyekeztek belegyúrni a zsidókba. A farizeusok és a szadduceusok kovászát. Jézus óva tőlük a a tanítványait. (Mt 16,6) Attól a kovásztól, amibe mindent belekevertek. A látszat kedvéért része volt Isten, de hozzáadták azt, amit ők találtak ki. Csipetnyi adalékanyag: törvényeskedés. Kávéskanálnyi politika, helyezkedés. Minden úgy fűszerezve, ahogy nekik megfelelt. A tiszta, isteni tanítás már csak nyomelemekben volt megtalálható a mesterséges farizeusi, szadduceusi színezékek között. A farizeusi (állandóan törvényboncolgató), és a szadduceusi (politikát vallásba kevergető), valamint a legkülönbözőbb, Isten vezetését helyettesítő butaságok ma is ott vannak a fogyasztásra kínált szellemi termékek között. Megemlítem közülük azt, amit ősszel dobott ki keresztyén(!) ismerősöm. Úgy kezdte: "Képzeld, hat évig nem jöttem rá, hogy nem azt teszem, amit szeretnék, hanem azt, amit megírtak nekem!" Levélben? E-mailben? "Nem! Az újságban! A reggeli első olvasmányom a horoszkóp volt. Először mosolyogtam rajta, aztán elkezdtem úgy viselkedni, ahogy nekem, az ikrek jegyében születetnek 'kellett' aznap viselkednie." Tudjátok mit olvasott azon a délutánon, amikor feleszmélt? Ezt a bibliai verset. Ezt, amit mi kaptunk, ma délelőtt. Jézus felébresztette, és átvitt értelemben kihányatta vele azt a szellemi mocskot, amit addig reggelente benyelt, és egész nap, személyiségét mérgező moslékként böfögött vissza magára, és a környezetében élőkre. Utóbbiak, ha nem vigyáztak, hozzá hasonlóvá váltak. Most, az ébredés után próbálja meggyőzni őket annak az ellenkezőjéről, amivel évekig szennyezte valamennyiüket.

Akiket Jézus kovásza, a mennyek országa formál, annak nem kell meggondolnia magát. Nem kell magyarázkodnia. Nem szükséges sokat beszélnie, győzködnie azt, akihez szólni kíván, mert "országa" nyelvének szókincsében azonnal megtalálja a helyénvaló kifejezést.

A Jézus kovászától, igényes "fogyasztóvá" változott ember nem elégszik meg a puszta "vallásosság" kirakati portékáival. Kívánja azt, ami ízletesebb, mint az, amit addig rágcsált, amit addig elegendőnek tartott! Tényleg, valóságosan oda akarja bízni az életét arra, aki megismertette azzal, aminél különbet nem is akar már találni. Az élet kenyerével.

Amikor megkérdezték Jézust hogy mi az Istennek tetsző cselekedet, azt mondta: "Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött." (Jn 6,29) Más szóval: Bízzatok abban, akit az  Atya küldött. Na, de miért bíznának meg benne? Mutasson valami jelet, és akkor minden rendben. Mózes Istene például eledelt, mannát adott őseiknek a pusztában. Hát, az pedig nem volt más, mondta erre Jézus mint az ő, a Jézus Atyja. Ő, aki mennyei kenyeret, mennyei életet kínál nekik. Erre aztán már kérnek is belőle! Jézus pedig kijelenti: "Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha." (Jn 6,35)

Református hitünk szerint, az úrvacsora során mi nem kovásztalan kenyeret, hanem Jézus kovászával teljes, mennyei kenyeret veszünk magunkhoz. Nem Jézus valóságos testét, hanem a hitünk, Istennek, haláltól megváltó szeretetével megízesített kovászával teljes kenyérdarabját fogyasztjuk el. És iszunk a borból, "Krisztus véréből". Úgy, mint akik tudják, hogy nem beazonosítható vércsoportról, de nem is palackozott borról van szó. A Jézusba vetett hit, bizalom italáról, amely Istennek, a kereszten kifolyt, bűneinket örökre lemosó vérének erejével ad nekünk elvehetetlen örömet és békességet.

Aki ezt hiszi, aki ezt így hiszi el, azt várja az Úr! Várja azokat, akik nem kedvetlenül, és nem kényszerűségből, még kevésbé megszokásból adják át magukat az úrvacsorai közösségnek.

Bűnvallásotok, hitvallásotok kimondásakor legyetek hozzá őszinték, mert abban találja kedvét! A helyett, hogy megpróbálnánk kiérdemelni a szeretetét, egyszerűen: fogadjuk el a kegyelmét! Ámen