2024.01.26. - Ökumenikus istentisztelet

(Dr. Kereskényi Sándor)

Ökumenikus istentisztelet 2024. január 26-án a szegedi Kalkuttai Szent Teréz anya r. kat. templomban

Textus: Lk 10,30-35

Szeretett Testvérek!

A Krisztus-hívők világméretű eseménysorozatának 6. napjára egy megkezdett jó cselekedet folytatását adták elénk nyugat-afrikai szerkesztők. Biztos vagyok benne, hogy a Burkina Fasoban élő, több felekezetet képviselő kis csoport tagjai többször átimádkozták, megbeszélték, hogy 8 napon keresztül melyik bibliai szakasszal foglalkozzon a világ keresztyénsége.

Isten Szentlelke egy samaritánus történetével bízta meg őket. Ez a samaritánus nemzetiségű utazó szánalmat érzett egy idegen iránt. Olyannyira, hogy annak kifosztott, félholtra vert állapotát felmérve, sürgősségi ellátásban részesítette, majd biztos helyre szállította, és ott gondoskodott róla. Egy éjszakán keresztül figyelte, ápolta. Másnap azért fizetett, hogy míg visszatér, gondozottja ne szenvedjen hiányt semmiben.

Jó cselekedetek sorozata. Nem egy jó tett, nem kettő, hanem sorozat. Jó cselekedetek sorozata.

Gondoljatok csak bele!  Ez a derék samaritánus megszánta a sérültet. Hűvös, távolságtartó világunkban már ez is jó cselekedetnek számít. Valakit megszánni. A korábban ott járt pap és segédlelkész lévita érzelmeit Jézus nem tartotta említésre méltónak. Azok elkerülték a félholtra vert embert.

Aztán jön a samaritánus, és odamegy a sérülthöz.  A samaritánus jó cselekedet-sorozatának első felvonása. Előtted van a jelenet mai változata? Na, vedd csak le a memóriád polcáról, fűzd be, és játszd le azt a valamikor végignézett, fél perces kisfilmet! Melyikre gondolok? Arra, amelyik arról a kortárs samaritánusról szólt, aki - láttad? - odalépett az utcán, a parkban fekvő, rosszul öltözött, vérző, mozdulatlan emberhez. Értékelted, ugye? Jónak, jó embernek értékelted őt. Ez volt a jerikói úton járó samaritánus második jó cselekedete. Odament hozzá.

Mi a jó cselekedet-sorozat következő része? „olajat és bort öntött sebeire" Az olajjal a sérült bőrfelületet vette kezelésbe, a gyulladás lehetőségét csökkentette a sebek környékén. A borral fertőtlenítette a nyílt sérüléseket. Aztán bekötötte az ellátott sebeket. Ezzel az előrelátásával megelőzte a nagyobb baj kialakulását.

Most következik a jó cselekedetek sorozat második évadja: a beteg mozgatása. A samaritánus fogta az idegent, „feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte." Jelenleg a Jerikót Jeruzsálemmel összekötő autóút felénél működik „Az irgalmas samaritánus múzeum". Akárhol is történt a Bibliában feljegyzett eset, képzeljük el, mit jelentett az akkori utakon egy ló, öszvér, vagy teve hátára felkötözni egy eszméletlen embert, és úgy vezetni az állatot a durva köves, sziklás, kanyargós hegyi úton! Jeruzsálem 750 méteres magasságban fekszik. Jerikó a tengerszint alatti 250. méteren. Vagyis: végig lejtett az út! Micsoda fizikai erőpróba volt vigyázva, figyelve szállítani a beteget! Ha van a jó cselekedetnek „még jobb", áldozatot kívánó fokozása, akkor ez az volt.

Ki tudja, mennyi idő múlva megérkeztek valami karavánszerájba, út melletti pihenőhelyre. A samaritánus, ha nem is szobát, de fekhelyet kért, és nem állt meg jót cselekedni. Mindennel ellátta a betegét, körülötte foglalatoskodott, szolgálatára állt (ἐπιμελέομαι - mondja/írja Lukács).

Így szállt le az éjszaka, és így virradt rájuk a jó cselekedetek folytatásának harmadik évadja. Reggelre kiderült: olyan súlyosak a megvert ember sérülései, hogy nem tudja ellátni magát. Samaritánus barátunknak folytatnia kellett az útját, de a benne élő jóakarat nem akarta tovább engedni úgy, hogy ennyi segítségnyújtással befejezi, sorsára hagyja azt, akit addig ápolt. Elővette az erszényét, kihalászott belőle két dénárt, és ezzel a - nem is kéréssel, hanem utasítással - nyomta a karavánszeráj üzemeltetőjének kezébe: „Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked."

Itt véget ér Jézus elbeszélése. Mit nem adnék érte, ha „leforgatta" volna a következő évadot is, amiből megtudhatnánk, mi történt az után, hogy a samaritánus visszatért a fogadóba, és érdeklődött felebarátja hogyléte felől, esetleg már vele is beszélgetésbe elegyedett!

Mindegy! Ennyit tudunk, és ez elég is kell, hogy legyen! Mihez?

Ahhoz, hogy megértsünk valamit, aminek én azt a nevet találtam ki, hogy: Jócselekedet - garanciával. Mondom más szavakkal: nem egyszer-használatos jó cselekedet. Jó cselekedet, ami folytatás nélkül nem is nevezhető jónak. Mert egyik a jó cselekedet egy-egy eleme folytatása kell, hogy legyen a következőnek.

Hogy kezdődött a sorozatunk?

A samaritánus „meglátta, megszánta" a kifosztott, tehetetlen embert. Ki volt az? Volt már, hogy megkísértsen a gondolat, és beazonosítsam a sértett, megvert áldozatot, és zsidónak higgyem. A Biblia azonban nem engedi. Tömören „Ἄνθρωπός"-nak titulálja. Ember. Nincs nemzetisége. Semmit nem tudunk meg a származásáról, a vallásáról, a koráról. Semmit. Egyetlen információval rendelkezünk felőle: lefelé tartott „Jeruzsálemből Jerikóba". De ettől még nem volt zsidó. Hiszen az őt később megmentő samaritánus is azon az úton haladt. Ez a szerencsétlenül járt magányos utazó lehetett egyiptomi, líbiai, krétai, arab, pártus, vagy akár római is.

És ennél a pontnál a mi ökumenikus imahetünkön a történetnek egy nagyon érdekes üzenetéhez érkezünk. Mert, ha már együtt hallgatjuk az Igét, az igehirdetést, akkor a minket itt körülölelő Szentlélek Isten nagy valószínűséggel azt szeretné, ha nem a megszokott templomi hallgatóság fejével, hanem együtt hallanánk ki valamit Jézus elbeszéléséből. Vajon, mit? Ott tartottunk, hogy Jézus beazonosítja a segítőt. Nemzetisége: samaritánus. És a félholtra vert áldozat? Ő milyen nyelvű, fajú, bőrszínű, vallású? Jézus nem mondta meg. Miért? Mert nem fontos. Lényegtelen, hogy ki volt a rablótámadás elszenvedője. Segítségre szorult. Igen, de akkor, miért tartotta fontosnak Jézus, hogy a segítőről elmondja, hogy samaritánus volt? Nos, azért, mert aki az egész beszélgetést elkezdte, az egy zsidó törvénytudó volt. Izráel tudós törvénymagyarázója. Rövid bevezetés után ő kérdezte meg Jézust: „De ki a felebarátom?" Ki az, akit úgy kell szeretnem, mint magamat? Jézus elmeséli az irgalmas samaritánus esetét, majd visszakérdez a törvénytudóra; „Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?" És a Törvény képviselője nem válaszolhat mást, mint azt, hogy „Az, aki irgalmas volt hozzá." Az volt a felebarátja. Mert a samaritánus lelkülettel bírók számára mindegy, hogy ki szorul a segítségükre. Zsidó, nem zsidó: mindegy!

Te tudod, ki a felebarátod? Az, akit a törvényeid, a hitvallásaid, a templomod, a gyülekezeted szerint kell annak tartanod, vagy az, aki irgalmas hozzád? Hogy mit jelent az irgalmasság (ἔλεος)? Könyörületességet. Jótéteményt. Részvétet. Szánalmat.

Nos, ki a felebarátod? Ki viselkedik így veled? És ha megteszi, ha elfogadod, hogy jó hozzád, hogy részvétet tanúsít irántad, mert részt vesz a fájdalmaid, nehézségeid hordozásában, fontos tudni, hogy katolikus, protestáns, vagy ortodox keresztyén? Ugye: mindegy? Nos: Jézusnak is. Ő nem úgy osztályoz, ahogy mi.

És te kinek vagy a felebarátja? Ki felé mutatsz irgalmat? Kivel osztod meg a könnyeidet, a kenyeredet, az idődet? Kit emelsz fel ténylegesen, vagy kedvességeddel, jóságoddal? Azt, aki azt hiszi, azt énekli, azt imádkozza, amit te, vagy azzal teszel jót, akit Isten az utadba vezetett? Ugye, azzal? Van egy Urunk. Egy Urunk van. Az Úr Jézus Krisztus. És mi vagyunk az Ő samaritánusai. Elénkbe adta, ránk bízta a kifosztott lelkeket. Akiknek egykor egészséges, tiszta, gyermeki hitét elrabolta valami hamis, Jézus szeretetét megcsúfoló száraz betűkből facsart tanítás.

Jézus samaritánus utunkra fektette a megvert lelkeket. A több sebből vérző, sántító, bicegő, eltörött, kificamodott lelkeket. Őket, akik azt hitték, az egyház az, ahol még találnak összetartozást, egymásért hozott áldozatokat, alázatot, tisztaságot, egyetértést. De csalódtak. Hiába váltottak templomot, gyülekezetet. Azt látták, hogy a padokban összekulcsolt kézzel ülők élete nem sokban különbözik azokétól, akik nem is tettetik istentelenségüket. És ez a kiábrándultság szétostorozta, az evangélium útja mellé hajította hitüket, lelkesedésüket.

Van egy Urunk. Egy Urunk van. Az Úr Jézus Krisztus. Téged is, engem is Ő látott meg. Hozzád is, hozzám is odajött. Engem is megszánt, téged is megszánt. És elkezdte mosogatni, fertőtleníteni a gondolatainkat, a szánkra került szavakat, a szavaktól indíttatást nyert mozdulatainkat. Gondot visel ránk.

Elment, de nem két dénárt, hanem erejét, hatalmát, szeretetét adta hagyta a velünk foglalkozó Szentlélekre, Aki ma este arra tanított minket, hogy vegyük észre egymást! Mert egymás segítségére szorulunk; összefogásra van szükségünk ebben a világban, ebben az országban, ahol egyre kevesebben vallják magukat keresztyénnek.

Keressük egymást! Ismerjük meg egymást! Folytassuk ezt a hetet, ne hagyjuk abba a másik iránti érdeklődést! Legyen, maradjon garanciális, folytatólagos az a szeretet, amit Jézus az Ige fujtatójával felizzított bennünk! És ha már-már lejárna a szavatossága, ha 51 hétig csak hunyorogna feltétel nélküli jócselekedeteink égője, lapozzuk fel Lukács evangéliumának tizedik fejezetét! Ott Jézus majd megint elmeséli az irgalmas samaritánus történetét. Emlékeztek a végére? Ő mondta a törvénytudónak, és nekem, és neked: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!" Ámen