Istentisztelet 2012. augusztus 19-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Ef 2,11-13;19-22

Textus: Zsid 13,1-6

Szeretett Testvérek!

Azt az Igét olvastam fel, amit Bibliaolvasó kalauzunk a holnapi napra ajánl. Augusztus 20-ára. A kiemelt dátumok: beszélnek. Nekem, debreceni gyereknek, augusztus 20-a sok-sok évig a Virágkarnevált jelentette. És azzal együtt persze a Nagyerdőt, az Állatkertet, és a Vidámparkot ahová évente egyszer mentünk el.

Aztán, iskolásként, ugye, megtanultuk, hogy ezen a napon ünnepeljük az Államalapítást. Első királyunkra emlékezünk és Istennek adunk hálát azért, hogy szülei, Géza fejedelem és anyja, Sarolt - keresztyénnek nevelték. Hálát adunk azért, hogy a kb. 30 éves uralkodónak volt bátorsága és bölcsessége ahhoz, hogy meggyőzze a Kárpát-medencében letelepedett, törzsi szövetségben élő magyar törzsek vezetőit. Meggyőzze őket a felől, hogy másképp nem mehet tovább. Bizánc, és a nyugati, római keresztyénség ütközőzónájában nem maradhat fenn egy olyan nép, amely Jézus Krisztus nélkül gyakorolja vallását, és éli meg az egyetlen Istenbe vetett hitét.

A gyermekkori emlékek, majd az iskolai tanulmányok után, a Református Egyházban augusztus 20-hoz hálaadással megtanultuk odaélni az új kenyér ünnepét. Kiemelt jelentősége van hát az augusztusi úrvacsorának. Megkülönböztetett figyelemmel adunk hálát Istennek azért, hogy meghallgatta kérésünket, és az aszályos időben, és az aszálytól sújtott világnak ebben a hegyektől körülölelt kertjében elegendő búzát adott nekünk. Megadta a mindennapi kenyerünk előállításához szükséges áldást. Aztán, hogy kenyér is lesz-e belőle minden nap az asztalon, az már az Úr kegyelmén és jóakaratán múlik.

A felolvasott levelet eredetileg azoknak írták, akik tudtak isten jóindulatáról. A zsidó olvasók tisztelték az Urat, a teremtő Istent, de nekik is meg kellett ismerniük Jézus nevét. És Jézus tanítását! Csakúgy, mint az Őshazából ideérkező magyaroknak. Csakúgy, mint nekünk. Nekünk, akik valamikor, valakitől megértettük, hogy Jézusra van szükségünk.

Pedig mi már egy keresztyén országba születtünk. Jól mondom? Keresztyén magyar nemzet? Ez, ha lefordítom a „keresztyén" szót, azt jelenti: Krisztust követő magyar nemzet. Egyedül Krisztusban bízó magyar nemzet. Krisztust Urának valló magyar nemzet. Kérdései között Krisztusra figyelő magyar nemzet. Krisztus akaratát naponta kereső, megtartó magyar nemzet. Azok vagyunk? Az vagyok én? A családom? Mert ha igen, akkor a nemzet is keresztyénné lesz!

Mai Igénk segít a válaszadásban. Kiderül, hogy azok vagyunk-e, olyanok vagyunk-e, akik a hallottak, olvasható jellemzők alapján beazonosíthatóak. Maradandó testvéri szeretet. Vendégszeretet. Foglyok látogatása. Odafordulás a gyötrődők felé. Tiszta házasélet. Mentesség a parázna gondolatoktól, szavaktól, cselekedetektől. Békés elégedettség annyival, amennyi van. Istentől kapott belső nyugalom, mely minden körülmények között ki tudja mondani: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?"

Persze, ehhez hosszú utat kell végigjárni. Legalábbis az enyém hosszú volt. Mert az még csak ment, hogy „Velem van az Úr...", de ezt alapjában véve nem nehéz kimondani egy Jézust ismerő embernek. Az, hogy „nem félek", már nehezebben ment. Jézust csak ismerve, de nem vele járva sok mindentől féltem. Vizsgáktól, betegségtől, egzisztenciális biztonság megteremtésétől, annak megtarthatóságától. Aztán, eltelt egy idő, de még mindig féltem. Akkor már attól, hogy bizonyos elvárásoknak nem felelek meg. Emberek elvárásainak. Ekkora azonban már velem volt Jézus. Beengedtem az életembe. Már őszintén vallottam, mert óráról órára megtapasztaltam, hogy „Velem van az Úr". És ezt megértve már össze tudtam kötni a mondat két végét: „Velem van az Úr... ember mit árthat nekem?" És a félelmem iránya is megváltozott. Kettőre csappant az ellenségek száma. Az ártók száma. Belülről várhattam támadást, amikor nem a sarokkőre, Jézus Krisztusra támaszkodtam, nem vele együtt terveztem, nem az Ő akaratát kerestem, hanem a magam feje után mentem. A másik támadás Isten ellenségétől érkezhetett és érkezhet most is. Amikor az ördög másokat felhasználva tör a békességemre és azokéra, akiket rám bízott Jézus. De vele, Jézussal járva, átadva neki a parancsnokságot, már az ördögtől sem félek és a neki engedő emberektől sem. „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?"

Olyan jó lenne ilyen közegben, félelemmentes emberek között, Krisztus-hívő nemzetben élni! De ebben az országban még nagyon sokan félnek. Gyakorlatilag mindenki, aki - valaha úgy, mint én - nem tudja őszintén kimondani: „Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?" Sokan bevallják ezt a félelmüket, de még többen tagadják. Az őszintéken lehet-, a tagadókon lehetetlennek tűnik segíteni.

Nem ismerem István király lélekrajzát, de úgy hiszem, ő nem félt. Nem félt attól, hogy arra a sarokkőre helyezve építsen fel egy országot, akit szülei és nevelői ismertettek meg vele. Nem fél az, aki Jézusra építi a családját, a munkáját, a napját, a barátságát, a gyülekezetét, a nemzetét.

István király nem félt attól, hogy Jézus Krisztust, egyedül Jézus Krisztust fogadja el, majd tegye meg nemzete tanítójának. Vajon hányszor támadhatták, kísérthették meg őt? „Tényleg veled van az Úr? Azért veszítetted el két fiadat? A kicsi Ottót, aztán a szemed fényét, Imre herceget?"

Melyik, hitvalló keresztyén nem ért meg még hasonló támadást? „Veled van az Úr? Veled, akinek, ki tudja, marad-e, lesz-e állása? Veled van az Úr? Veled, aki elvesztetted azt, akit annyira szerettél? Veled van az Úr, akit támadnak, fúrnak, megaláznak a munkahelyeden? Veled van az Úr, aki annyira vitte, mint te?"

És aki tudja, hogy igenis, vele van az Úr, az csendesen, de határozottan így válaszol: Igen, velem van! És amikor a legnehezebb volt, akkor éreztem magamhoz a legközelebb. Velem volt, velem van, és velem lesz az Úr, és én ezt naponta meg akarom neki köszönni. Úgy akarok élni, hogy az életem hálaadás legyen. Úgy akarok élni, ahogyan azt a Szentírásból tanácsolja nekem, a naponta olvasott Igéből kéri tőlem. Ma is hallottuk a tanácsot, a kérést.

A maradandó testvéri szeretetben akarok élni. Nem csak addig szeretem a keresztyén testvéremet, amíg egyetért velem, hanem akkor is, amikor az Ige alapján megint, figyelmeztet. Reá hallgatok, mert ha szavait a Biblia alapján adja át, akkor tudom, hogy Isten útmutatását tolmácsolja nekem. Reá hallgatok és nem arra, aki korábbi meggyőződéseim sarába akar visszarángatni. Vagy keresztyén lettem, és akkor nem keresem a kapcsolatot azzal, aki a régi életemet akarja látni rajtam; vagy minden marad a régi, de akkor nem játszom el azt, hogy milyen jó református ember vagyok.

A hálaadó élet másik ismertetőjegye: a vendégszeretet. Nem azért hívok meg, fogadok be valakit, mert viszonzást várok. Nem azért, hogy dicsekedjek vele. Nem azért, mert „remélem, hogy ezt már Isten is méltányolja!" Nem. Azért gyakorolom a vendégszeretetet, mert tudtomon kívül angyalokat vendégelhetek meg. Isten küldöttjét. Valakit, akin keresztül Isten akar átadni valamit. A vendégen keresztül akarja meggazdagítani a lelkemet, vagy közölni az akaratát, eloszlatni a kétségeimet. Volt már ilyen vendégetek? Akinek az elmenetele után jöttetek rá valamire...

A Krisztust követő testvér nem feledkezik meg a foglyokról. Nem kell idealizálni a körülményeket; azokról a foglyokról van szó, akik börtönben ülnek. Néha fellángolunk és gondolunk a foglyokra. Bibliát küldünk nekik, szolgálunk igehirdetéssel, énekekkel és szavalatokkal. Odavarázsolunk nekik ötven perc igazságot, szépséget, tisztaságot, szeretetet. Aztán becsapódik az ajtó. Imádkozunk-e értük és családjaikért? Jézus kiemelt szeretetben részesítette a foglyokat. „börtönben voltam, és eljöttetek hozzám" mondta, majd hozzátette: „amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg." És: „amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg." Látogatnánk-e foglyot? Írnánk-e neki rendszeresen? Szabadulása hajnalán várnánk-e rá? Meg mernénk-e most fogadni, hogy az elhangzottak valamelyikéből vállalunk valamit? Hálaadó életünk bizonyítéka lenne. Ha meg nem, hát az is jelent valamit...

Mint ahogyan az is, hogy foglalkozunk-e azokkal, akik gyötrődnek? Kínokat állnak ki. Szenvednek. Testükben. Lelkükben. Gyászukban. Magányukban. Milyen jól esett, amikor minket keresett fel valaki. Milyen szép bizonyítéka volt csendes, de erős alapokon, a Sarokkövön nyugvó hitének!...

Gyötrődnek azok is, akiknek nem sikerült megőrizniük házaséletük tisztaságát. Kitörtek belőle, vagy engedték, hogy valaki betörjön abba a szövetségbe, melyet isten előtt, ketten kötöttek. Nincs olyan válás, de nincs olyan megromlott házasság sem, melynek száz százalékig csupán az egyik fél lenne az oka. Igénk azt mondja, hogy „A paráznákat és a házasságtörőket pedig ítéletével sújtja az Isten." Ez ellen nincs fellebbezés. Nincs magyarázkodás. Itt nem lehet kifogásokat keresni. Azok tudják a legjobban, és sokan közülük, isteni feloldozást várva azok mesélik el történetüket vívódásaikat, akiket elért Isten ítélete. És ők tudják, hogy ha az Úr előtt megvallják szerepjátszásukat, akkori érzelmeiket, indulataikat, leplezett, elhazudott gyengeségüket, akkor Isten a kimenekedés, a jóvátétel,  a kegyelem, az újrakezdés útját is megmutatja. Vissza lehet menni a másikhoz, vissza lehet fogadni a másikat. Hiszen a másik lakásban, az idegen ágyban mind a ketten így imádkoznak „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". És innen is lehet új életet kezdeni, Jézussal járva ellenállni a kísértésnek, és szeretetben elviselni a másik gyengeségeit.

Végül, itt van még egy nagy kihívás. Mintha ma írták volna: „Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van". Kinek, hány évet kell megérnie amíg rájön, hogy a pénz nem érték. Az a normális állapot, amikor a pénznek nincs hatása az emberre. Kortárs írónk így fogalmazta meg: „Az ember a nagy bajban, amikor már nem számít a pénz, a karrier, még az se, hogy nincs a villanyszámlája kifizetve, amikor már nem számít, hogy milyen világnézet mozgatta idáig, csak az, hogy működik-e a veséje, és hogy az idegenek, akiket eddig ellenségeinek vélt, segítenek-e a feje mögött föltámasztani a párnát, hogy a csőrös csészéből egy kis húslevest töltsenek a szájába - az ember ilyenkor normális lesz. Innen kellene kezdeni a életet. Ebből a szegénységből. Vagy mondjuk így: ebből a lelki szegénységből." A pénzsóvár embernek nem személyiségzavara van. Annál sokkal nagyobb bajban van. Azt hiszi, hogy ha pénze lenne, egyenlővé válna Istennel, hiszen látszólag mindent elérhet.  Jézus kortársa a római gondolkodó, Seneca ezt írta: „A pénz nem tesz egyenlővé Istennel: Istennek nincs pénze." Milyen igaza van! Mennyire helyrerázza azt, aki a pénzbe veti a bizalmát, a jövőjét!

Mai Igénk ennyi útmutatást adott nekünk az elkövetkező napokra. Annyira, amennyit megenged nekünk az Úr. Holnapra is. Amikor az Államalapítást ünnepeljük. Amikor felébredünk, hadd legyen előttünk az a kérdés is, hogy el tudunk-e indulni az új, hálaadó élet minden reggelén úgy, mint 1012 esztendővel ezelőtt István király? Tudunk-e szakítani a megszokott vallási gyakorlatunkkal, az abból következő torz élet minden hordalékával? Hozzájárulunk-e saját életünkkel ahhoz, hogy keresztyén nemzet legyen a magyar nemzet? E cél érdekében, tudjuk-e, akarjuk-e Jézust helyezni mindenek elé, és mindenek fölé?

Ő most asztalhoz hív bennünket. Az Ő asztalához, melyen ott az új kenyér és a bor. A Megváltó értünk, érted megtört testére; az értünk érted kiontott vérére emlékeztet.

Adjunk hálát érte a testvéri szeretet közösségében! Ámen