Istentisztelet 2012. július 1-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 130

Textus: Ef 3,14-19

Szeretett Testvérek!

Édesanyjától egyszerre kapott levelet négy gyermeke. Az ország négy, egymástól távoli pontján éltek a felnőtt, családos „gyerekek". Elfoglaltságuk miatt ritkán találkoztak egymással; úgy évente három-négy alkalommal, általában szüleik születésnapján és karácsonykor, esetleg húsvétkor, természetesen otthon, a szülőknél. Ilyenkor összeült a nagy család, felelevenítették a jól ismert, régi történeteket. A felnőtt gyerekek kicsit meséltek magukról, de még inkább, még többet az unokákról.

Az az őszi nap, amikor mind a négyen levelet kaptak, egészen különleges volt. Felhívták egymást, és elújságolták, milyen komoly, mégis, felemelő hangulatú sorokat olvastak, amikor felnyitották az „otthonról" feladott borítékot. Akkor, a körbetelefonálás során derült ki, hogy nem csak mindannyian-, de mindegyikük, szóról szóra, ugyanazt a tartalmú levelet olvasta. Nem volt még akkor fénymásoló; édesanyjuk négyszer írta le ugyanazokat a mondatokat.

Miről szólt a levél? Arról, hogy a gyerekek, akkor se feledkezzenek el egymásról, amikor ő, az édesanya már nem lesz közöttük. Találkozzanak úgy, mint eddig, évente háromszor-négyszer. Tudjanak egymás dolgairól, segítség, bátorítsák egymást és el ne feledjék a régi történeteket, mert azok tartják egyben a családot. Ez volt az édesanya, a nagymama utolsó levele.

Pál apostol fogságból írta ezt a levelet, amiből az igehirdetés előtt olvastam fel néhány verset. Fogságból írta - nem tudjuk, pontosan kinek, kiknek. Úgy ismerjük, mint „az efézusiakhoz írt levél". Úgy ismerjük, de valószínű, hogy a címzést csak később írták oda az elejére. A levél - bibliakutatók szerint - Laodiceába érkezett először; az ottani keresztyénekhez. Az efézusiak másolatot kértek belőle, mert szerették volna, ha közöttük is minél többen megismerkednek az apostol tanításával. Néhány év múlva Laodicea városa egy óriási erejű földrengés következtében elpusztult. A levél eltűnt. Az efézusi másolat azonban megmaradt. Abból aztán további példányok készültek, amiket igyekeztek eljuttatni a Kisázsiában, majd a Római Birodalom többi tartományában élő keresztyéneknek.

Így szólt ez a levél minden testvérnek; a Krisztusba vetett hit által testvérekké vált, egymástól messzire élő keresztyéneknek. Valószínű, hogy Pál apostol annak is szánta. Körlevélnek. Ugyanazzal a tartalommal, mondanivalóval bíró körlevélnek. Úgy, mint az az édesanya, a gyermekeihez írott levél esetében.

Pál apostol emlékeztet a közös alapra, a sarokkőre, Jézus Krisztusra. A „régi", az akkor még 20-30 évvel azelőtt lezajlott történetekre, és azok tanulságára. Arra, hogyan kell élniük azoknak, akik Krisztusban váltak testvérekké. Hit-testvérek lettek. Lehet, hogy nem beszélik egymás nyelvét. Lehet, hogy mások a szokásaik, emlékeik, történelmük. Mindez másodlagossá válik a mögött az egység mögött, mellyel Jézus Krisztusban váltak testvérekké.

Ahogy egy családot a vér szerinti rokonság, a közös történetek, az egymásra figyelés, az egymás segítése, együtt sírása és kacagása tart össze, úgy valósul meg az Isten szerinti egység azok között, akik a családi, nemzeti, felekezeti köteléknél erősebb alappal lépnek testvéri kapcsolatba egymással. Jézus sebeiből, Jeruzsálemben kifolyt, megváltó vérére alapozzák „vérségi", testvéri kapcsolatukat.

Testvéri kapcsolat. Miért utazott el az a négy, említett gyerek időről-időre a szülőkhöz? Mi értelme volt fagyos utakon vezetni, hideg állomásokon várni az átszállásra; forró napokon buszon zötyögni, letekert ablakú autóban is órákig izzadni?

Mi értelme volt? Az, hogy megerősítsék összetartozásukat. Elmesélve a régi történeteket, megosztva az új élményeket segítség, bátorítsák egymást, megörvendeztessék szüleiket, kérjék tanácsukat. A találkozások feltöltekező ereje hónapokig elegendő volt számukra. Vágytak is a következő együttlétre. Már visszautazásuk napján kiszámolták, hány nap van még hátra a következő születésnapig, vagy karácsonyig. És addig is nézegették a falon lévő családi képeket, lapozgatták a fényképalbumokat. Gondoltak a többiekre; imádkoztak értük.

Miért ülünk mi ebben a hőségben itt, a templomban? Mi értelme van ide jönni a csúszós utakon, hóban, fagyban; vagy ilyenkor, árnyéktól árnyékig lépegetve, aztán beülni a nem éppen ideális hőmérsékletű templomépületbe?

Mi értelme van? Nos, ugyanaz, mint a családi összejöveteleknek. Az, hogy - bár külön-külön is fel tudnánk idézni a „régi történeteket" - jobb együtt hallgatni azokat. Mert Istennek úgy kedves, hogy így erősítse meg bennünk az Ő ígéreteit.  Így adjon bátorságot a továbblépésre a következő napon, héten. Így mutassa meg a segítségünk irányát, személyét, tárgyát. Így örvendeztessük meg egymást és a mi Atyánkat. Így, együtt kérjük Jézus tanácsát; így, itt töltekezzünk fel a közöttünk lévő Szentlélek erejével holnapra, az egész hétre.

Én sok-sok testvér arcát látom most a padsorokban, akik olyanok, mint annak a családnak a tagjai. Még haza sem érnek és már számolják, hány nap van hátra addig, amíg újra a testvéreik közösségében találkozhatnak mennyei Atyjukkal, Jézussal a Szentlélek, társaságában.

Istennek legyen hála, sok olyan testvér arcát látom, aki a következő találkozásig sem tud várni. A következő vasárnapig is többször előveszi a közös élmények tárházát, a Bibliát. Olvassa, leteszi és imádkozik. A testvéreiért. A családtagokért. Mindegyikért.

Itt van közöttünk ő is, aki (jaj, csak véletlenül se' utaljak rá, kicsoda, mert megtiltotta nekem, hogy felfedjem!) elkérte tőlem a gyülekezeti névsort. Miért? Hogy minden nap, mindegyikünkért tudjon imádkozni. Név szerint vigye minden testvérét az Úr elé.

Ki képes erre? Ki képes ennyire fontosnak tartani, és mindenek elé helyezni ezt a vérségi kapcsolatot; a Jézus Krisztus kiontott vérére alapozott szövetség családi kapcsolatát?

Az, aki tudja, érti, hogy egyedül ez a családi kötelék képes egyben tartani a közösséget. A biológiai család közösségét. A keresztyének közösségét. A Honvéd-téri gyülekezet közösségét. Abban a hittanosok közösségét, a kismamák közösségét, a kórusunk közösségét, az asszonykör közösségét, a vasárnap egybegyűlt testvérek közösségét.

Nincs más, hathatós összetartó erő. Minden más megoszt bennünket, megosztja az otthoni családot és megosztja a gyülekezet családját. A pénz, a létszám, a külsőség, a származás nem tartja egyben sem a vér szerinti családot, sem a Krisztus vérében született és egybeforrt családot, a keresztyén gyülekezetet.

Keresztyén családtag az, akiben megerősödik az apostol által említett „belső ember", akinek a szívében Krisztus lakik, aki felfogja „mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység".

Ki ez a „belső ember", akinek a szívében Krisztus lakik? Az, akiben erősebb az akarat, mint a puszta ismeret. Az a belső ember, aki nem csak tudja, mit kellene tennie „családtagként", hanem elég erős akarattal rendelkezik ahhoz, hogy meg is cselekedje azt, amit a családfő, az Atya Isten, a mi Atyánk vár tőle.

Olyan tíz éves forma kölyök lehettem, amikor azon a nyári délutánon nagyon megbántottam a nővéremet. Nem árult el a szüleimnek, de látszott rajta, hogy valami történt vele. A hosszú kérdezgetés után aztán kénytelen volt elmondani a szüleimnek, milyen csúnyán bántam vele. Édesapám azonnal hozzám lépett: „Még mielőtt ágyba mész, kérj tőle bocsánatot!" Fél óra múlva a nővérem elé toltam a sportszeletemet. (Megjegyzem, ez óriási áldozat volt a részemről ...!) Apukám csak figyelt. Láttam, éreztem, hogy: nem elég. Behoztam az udvarról két vödör vizet anyukámnak a mosogatáshoz. A hangulat ugyanaz maradt. Látványosan elővettem édesapám cipőjét, és kitisztítottam. Semmi. Várakozón néztem apukámra. Ennyit mondott: „A bocsánatkérést nem pótolja az, hogy valami jót teszel. Semmi mással nem válthatod ki!" Így hát: bocsánatot kértem a tesómtól. Nem is volt olyan nehéz! És milyen jó volt utána...! (Ráadásul: már megette a sportszeletemet...!) De megtettem azt, amit apukám kért.

Mennyei Atyánk, Isten, sokáig várt arra, hogy az Ő akaratát cselekedjük. Hogy elmulasztott kötelességeink miatt bocsánatot kérjünk - tőle. Hiába. Hiába volt minden pótszer, pótcselekvés. Ő maga oldotta fel a rossz hangulatot. Jézusban testi alakot vett fel. Megmutatta, megtanította, mi az az élet, ami kedves neki, az Atya Istennek. Aztán megfeszítették. Így nyertünk bocsánatot. Ez volt a tökéletes bocsánatkérés. Az Atyától. És ezek után, aki erre hivatkozik, és mindenféle pót-jó-cselekvés helyett képes bocsánatot kérni a felebarátjától, annak nem kell tovább hordoznia magán, magában Isten haragját, békétlenségét.

Az megérti a benne élő Jézus szeretetének szélességét, hosszúságát, magasságát és mélységét. Olyan széles ez a szeretet, mint a kereszt egyik oldalra nyúló fele. Minden családtag belefér. Olyan hosszú ez a szeretet, mint a kereszt másik oldalra nyúló fele. Azokat is eléri, akik még ezután lesznek a család tagjai. Olyan magas ez a szeretet, hogy a mennyekig küldi imáját. Olyan mély ez a szeretet, hogy lehajol azokért, akik a pokol felé tartanak.

Isten adja meg nekünk ezt a négydimenziós látást. Hadd legyünk, hadd maradjunk az ő családjának tagjai. A régi történeteket ismerő, egymás baján sírni tudó, egymás örömén nevetni tudó, egymást segítő családtagjai. Akiket földi életük során ide, a családi közösség helyszínére, azt követően pedig a mennyei otthonba vár az Atya. Az örök dicsőségbe, áldásba, békességbe. Ámen