Istentisztelet 2014. augusztus 31-én

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsid 9,15-28

Textus: Zsid 9,28/a

 

Szeretett Testvérek!

 

„Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye." Ha ez nem történt volna meg, akkor nem ülnénk itt, a templomban. Tovább megyek: ez a templom sem állna itt. Sőt! Egyetlen, keresztyén templom sem állna a világon.

 

De: Krisztus feláldoztatott, hogy „sokak bűnét elvegye". Ez a hitünk alapja. Ez a keresztyén ember életvitelének, hangulatának, örömének, vigasztalásának alapja. Értjük ugye? ... Tényleg?

Amikor én, 1976. április 15-én konfirmációs fogadalmat tettem, nem értettem. Csak megtanultam. A Debrecen-Nagytemplomi-északi Református Egyházközség Presbitériuma előtt feleltem a nekem feltett kérdésekre. Szó szerint azt mondtam, amit vártak tőlem. Szív szerint azonban „nem voltam képben". Felmondtam a leckét, amit megtanultam, de nem értettem azt, amit kiejtettem a számon. Ésszel felfogtam az „anyagot", de a lelkem csak megrezdült, csak megsejtett valamit abból, ami egy évtized múlva átformált. Felhatalmaztak az úrvacsora vételére, de több mint tíz évnek kellett eltelnie addig, amíg megértettem, hogy mit csinálok akkor, amikor a Nagytemplomban, sok száz-, ünnepeken kétezer emberrel együtt kenyeret és bort veszek magamhoz.

 

Ti mikor váltatok tudatos, hittel úrvacsorázó Krisztus-követőkké?        Akkor, ugye, akkor, amikor nem az a kedves lelkész, vagy hittanoktató, hanem maga Isten megértette veletek, hogy Jézus nem ajándékosztogató, karácsonyi Mikulás. Valóságos Isten, maga az Isten. Ő, a Lélek, azért jött a földre, külsőleg azért lett 33 évig olyan, mint mi, hogy megtanítsa nekünk, hogyan érdemes élni. Aztán bebizonyítsa, hogy annyira szeret bennünket, hogy kész meghalni értünk. Kész meghalni helyettünk.

Erre pedig azért van szükség, mert Ő, a teremtő Isten nem mondhat ellent önmagának. Ezért megbízható. Ezért hihető minden, amit kijelent, amit elvégez. Mert nem mond ellent önmagának. Azt mondta, az az akarata, azt szeretné, hogy minden ember éljen és üdvözüljön, vagyis örökké tartó közösségben legyen vele.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az ember is mellette dönt. Ha az ember is vele akarja eltölteni az öröklétet. Megengedte, hogy erre mi nemet mondjunk. Ez a bűn. Az, amikor megértem, megérted Isten jóakaratát, de nem kérsz belőle.

Az ily módon, saját akaratát választó, Istenre nemet mondó ember kizárja magát abból, amit Isten a legnagyobb örömmel adna át neki. Olyan ez, mint amikor a gyerek nem eszik a vasárnapi sütiből. Tudja, hogy finom. A kedvence. Tudja, hogy édesanyja éppen az ő kedvéért készítette. Mégis, a barátai füttyét hallva, inkább felugrik az asztal mellől és elrohan velük. Lemarad arról, ami az övé.

Isten nagyon jól ismer engem, és téged. Mindannyiunkat. Tudja, hogy születésünk óta, természetünknél fogva (az első emberpár kísértése óta), hajlamosabbak vagyunk a vele való közösségből és annak minden áldását kínáló helyről felugrani, és a legkülönbözőbb füttyszavaknak engedni.

Azért emlegetem ezt a hasonlatot, mert maradandó nyomot hagyott bennem az, amikor én ugrottam fel az asztal mellől. A nálunk látogatóban lévő, kedves bácsi remek asztaltársaságnak bizonyult. Érett tudása, főleg természetismerete olyan szellemességgel párosult, hogy állat-, és növényismeretének érthetően elmondott tanításait tágra nyitott szemmel hallgattuk, majd nagyokat nevettünk anekdotáin. Az ebéd végén azonban „jött a füttyszó" az ablak alól. Én azonnal otthagytam mindent és barátaimmal elmentem a közeli erdőbe. Abba az erdőbe, ahová fél óra múlva a család is elsétált a vendégünkkel. Nem találkoztunk. Én a barátaimmal bolondoztam, aztán unatkoztunk és össze-vissza kóboroltunk. Egyik csalánosból a másikba, feleslegesen felsebezve magunkat, fáradtan és üresen mentünk haza.

A család többi tagja a vendéggel sétált - ugyanabban az erdőben. Ők jöttek haza később. Amíg ápolgattam magamat, ők lelkendezve mesélték, mennyi mindent tanultak és láttak. Meglátták azt, ami mellett addig elmentek. Megtudták azt, hogyan, és mit érdemes megfigyelni; miben, és miért lehet gyönyörködni. Miért értek haza jóleső fáradtsággal, kacagva és mesélve? Mert azzal jártak ugyanott, ahol én, aki szeretettel és örömmel avatta be őket abba, amiről ő sokkal többet tudott.

Istennek ez a terve velünk. Adott nekünk egy világot, amelybe meghívott sétálni, kalandozni, örülni. Mi azonban, életünk testi, lelki, szellemi tekintetében, alapvetően a felé hajlunk, hogy ne Ő, Isten legyen a társaságunk, vezetőnk, tanítónk, hanem mi magunk. Vagy azok, akik füttyentenek nekünk, és saját változatukban kínálják az élet megélését. Ők akarják megmondani, hogy mit nézzünk, és mit ne. Mire figyeljünk, és mit hagyjunk figyelmen kívül. Mit szeressünk, és mitől forduljunk el.

Tehát, ha élünk azzal a lehetőségünkkel, hogy nemet mondunk Isten társaságára, akkor Ő, következetes, kiszámítható, megbízható, önmagának ellent nem mondó természetéből következően: nem erőszakoskodik. Nem erőlteti ránk magát. Szomorúan, de engedi, hogy nélküle tervezzük el és vigyük végbe azt, amit mi látunk jobbnak. A következményekkel azonban nekünk kell (el)számolni.

 

Valamelyik nap a Dugonics tér rövidebbik végében álldogáltam. Mivel várnom kellett valakire, körbesétáltam a „Kenyérszegő" szobrát. A szobor-asszony mozdulata édesanyámra emlékeztet. Amikor friss, nagy, kétkilós kenyeret vettünk, ő is ugyanazzal a mozdulattal, bal lábát kissé megemelve szegte meg a veknit. Annál is inkább figyeltem, mert ha időben érkeztem, én kaptam meg a kenyér sarkát... Egyszer arra kértem, hogy én hadd vágjam meg a kenyeret. El akarta magyarázni, hogyan csináljam, de én türelmetlenül elfordultam és meghúztam a nagy, kenyérvágó kést, ami azonnal megcsúszott a kenyér héján és csúnyán belevágott a hüvelykujjamba. Ha úgy vágtam volna, ahogy édesanyám megmagyarázza, elkerülhettem volna a jó néhány napig tartó kellemetlenséget.

 

Isten megengedi nekünk, hogy ne hallgassuk végig, ne hallgassunk rá, elforduljunk tőle és nélküle „vágjunk bele" dolgainkba. A felelősség azonban a miénk. Mint ahogyan nekem, akkor, édesanyámhoz, úgy nekünk is vissza lehet fordulni az Úrhoz. Bekötözi a sebeinket és újra elmondja, hogyan kellene élni azzal, amit olyan szívesen ad nekünk. Ha azonban megint nélküle, tanácsát meg nem fogadva ismételjük meg ugyanazt a butaságot, akkor ugyanakkora, vagy még súlyosabb következményeket kell elviselnünk.

A bűn, az Isten nélküli döntések és cselekedetek büntetését, - látjuk, hallottuk, értjük(?) -: mi magunk készítjük elő.

Isten, a mi Atyánk következetesen hív minket és önmagához következetes módon enged el bennünket. A választás rajtunk áll.

Kisebb-nagyobb sérülésekkel, fájdalmakkal végig lehet járni, futni, ezt az életet, de valamivel számolnunk kell. Ha az Istennel szembeni, önmagunknak ártó engedetlenségünk iránt immunisak leszünk, nem törődünk vele, akkor nem ússzuk meg a sebekkel, fájdalmakkal, lelki gyötrelmekkel. A földi létünk utáni ÉLET-et hajítjuk el magunktól! Azt, amit tökéletes környezetben, a legtökéletesebb társaságban, Istennel, és az őt szeretőkkel élhetünk meg - örökké. Ez a földi után következő: mennyei üdvösség.

Na, ezt elveszíteni már komolyabb veszteség lenne, ugye? Mert az, hogy itt rosszul járok, még hagyján, de, hogy az öröklétemet hol, és kivel osztom meg, az már nagyon nem mindegy!

Isten is így gondolja. Ezért öltözött emberi formába Betlehemben, Jézus Krisztusban. Tudatosította, tanította, milyen az itteni, minőségi élet. Aztán feladta magát, a keresztre. Meghalt azért, hogy nekünk legyen mire hivatkoznunk. Arra, hogy a ránk szabott büntetést Jézuson hajtották végre.

Mikor hivatkozhatunk erre? Akkor, amikor eszünkbe jut, hogy megint Isten nélkül, őt megkerülve, társaságára fittyet hányva tettünk, szóltunk, gondoltunk ki valamit. És amikor ez tudatosul bennünk, akkor visszafordulunk hozzá - bocsánatot kérni. Isten, elutasított szeretete miatti haragja azonban akkora, hogy mi nem tudjuk tisztára mosni magunkat. Márpedig, ha mocskosak maradunk, nem tudjuk kiengesztelni Istent, akkor egyenes az út a nélküle letöltendő, istentelen élet felé.

Valahogy' tehát meg kellene szabadulni az akaratos természetünk hozadékaitól, a bűneinktől. Aki eljut idáig, az előtt megjelenhet a megoldás! Jézus azért halt meg, azért vállalta a halált, hogy elvegye a bűneimet! Az én bűneimet - mondhatja bármelyikünk. „Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye."

Sokakét. Vajon közöttük vagyok-e? Ezen múlik minden. Ezen múlik az, hogy milyen minőségben, lelki-állapotban élem le itteni hétköznapjaimat és ünnepeimet. Ezen múlik az, hogy halálom pillanata után azonnal mit tapasztalok meg. Hol találom magamat?

Ott vagyok-e a sokak között?

Nos, van számodra egy jó hírem, és egy még jobb!

Most, ma, itt, ebben a templomban azok között vagy, akik újra hallhatták, hogy Jézus Krisztus halálával egyszer és mindenkorra megadatott a lehetőség. A lehetőség arra, hogy elfogadd azt, azt a jobbat, amit Isten kínál - neked is - nagyon jól tudod, hogy mennyi „rosszabb" helyett! Biztos', hogy neked is kínálja, mert meghívott a lehetőség, a felajánlás bejelentésének újabb eseményére, egy újabb istentiszteletre.

 

A még jobb hír pedig az, hogy ha úgy döntesz: Őt választod, akkor már azok között tudhatod magadat, akiknek eltöröltettek a bűneik. Miért? Egyszerűen azért, mert most, vagy napközben, aztán nap mint nap elmondod Istennek azt, amit nélküle engedtél meg magadnak. Elmondod neki, leteszed nála, megszabadulsz tőle, mert belátod, hogy egészen biztosan magadnak okozol kárt azzal, ha ráismételsz, ha nem hallgatsz rá, ha nem Reá hallgatsz.

 

Értjük már mit tett, értünk az, aki a legjobban szeret minket? Feláldoztatott, hogy „sokak bűnét elvegye". Megértette veled a megfeszített, de feltámadt Jézus az elmúlt húsz percben, hogy most mit tesz érted, mit tesz veled, mit végez el benned? Hív, hogy Vele lépj ki innen. Hív, hogy az Ő társaságában maradj. A döntés a tiéd. Tudod melyik a helyes... Ámen