Istentisztelet 2024. január 21-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Jn 6,47-51

Textus: Jn 6,52-57

Énekek: 90/1.9, 168/4, 395/3, 438/6, 458-464, 799/1.2. ú. ék.

 

Szeretett Testvérek, Ünneplő Gyülekezet!

 

Jézus kijelentése a testéről és véréről akkora vitát keltett a hallgatói között, hogy húsz évszázad óta a mai napig visszhangzik.

Mi, magyar reformátusok elővesszük a Bibliánkat, és onnan lessük ki, mire gondolhatott az Úr, a kapernaumi zsinagógában, amikor így szólt: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne." Erősnek találjuk? Nincs semmi szégyellnivalónk, hiszen még a tanítványai is megütköztek rajta. Ki is bukott a szájukon: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?", és bizony sokan „visszavonultak, és nem jártak vele többé." (Jn 6,60.66.)

Mi azonban itt vagyunk, mert ha megkísért bennünket Jézus beszédének keménysége, otthon újra fellapozzuk a Szentírást, aztán bibliaóráink egyikén, vagy másikán kérdezünk, beszélgetünk, tanulunk. Alkalmasint itt, az istentiszteleten halljuk meg, miért fogalmazott Kapernaumban Jézus úgy, ahogy.

Miért? Mert zsidókhoz beszélt. Hozzájuk, akik gyerekkoruk óta hallgatták a felnőttek beszélgetéseit, a helyi és a vándor rabbik tanításait. Számukra a vér nem csak jelképezte az életet, hanem magát az életet jelentette. Mózes harmadik tekercsébe ezt íratta az Úr: „a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést." A jeruzsálemi Templom oltárán állatokat áldoztak. Újra meg újra. A juhok, bikák, galambok vére szerzett ideiglenes engesztelést, bocsánatot az embereknek.

Egészen addig, míg Jézus önmagát adta a keresztfa „oltárára", és egyszeri áldozatával, teljes mértékben kiengesztelte Istent.

Akik ezt elhiszik, azoknak már nem kell állatokat áldozniuk. Neked sem, nekem sem. Mi mást teszünk! Emlékezünk. Jézus azon az estén, amikor megfeszítése előtt utoljára vacsorázott együtt az apostolokkal, elmondta, hogyan emlékezzenek ők, de mi is az Ő egyszeri, tökéletes áldozatára: „... vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! (Lk 22,19) „Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." (Mt 26,27-28)

Jézus nem a saját testét törte meg, hanem a kenyeret. Nem a vérét öntötte a pohárba, hanem a szőlőtő termését. Bort. Annak rendje és módja szerint, ahogy a zsidók tették a Kivonulás ünnepe (a mi Húsvétunk) előtti estén.

A mi tálcánkon is kenyér van. A kis kelyhekben: bor. Mégis Jézus testének és vérének nevezzük.

Miért? Mert Ő is így nevezte aznap este azt a kenyeret és azt a bort. És akik nem valami vallásos szokásból, de Jézus szavának engedelmeskedve - „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" - veszik, eszik, isszák az Úr asztalánál a kenyeret és a bort, azok egy egészen különös, szent játék részesei lesznek.

Hogyan? Azért mondjuk mi is a boltban vásárolt, vagy otthon sütött kenyérre, hogy Jézus teste, mert amikor emlékezünk, úgy érezhetjük magunkat, mintha mi is ott lennénk abban a felső szobában. Nekünk adja Jézus azt a kenyérdarabot, amire azt mondta: „Ez az én testem". És azért mondjuk a borunkra, hogy az Jézus vére, mert ennél az asztalnál, vagy akármelyik másiknál e világon, ahol Jézus emlékezetére vannak együtt, Jézust tudjuk magunk mellett. Nem a lelkész; Ő mondja: „ez az én vérem".

Nem a kenyér és a bor változik át. Minket változtat meg az Atya és Jézus Szentlelke.

Mivé változtat? Olyan emberekké, akik tudják, sőt: hiszik, hogy mit tesznek, amikor a szentség során eszik a kenyeret és isszák a bort.

Mit teszünk? A kenyeret és a bort megemésztjük. Mi az emésztés? (Most meg a biológiai ismereteinket kell felelevenítenünk.) Az emésztés során a szervezetünk a szilárd (kenyér) és folyékony (bor) tápanyagokat felhasználható anyagokká alakítja.

Ezt szeretné Jézus is! A kenyér és a bor elfogyasztása közben erős hittel Őt magát, fogadjuk be, és használjuk fel! Nem a kenyér és a bor menti meg a lelkünket az örök életre, hanem Jézus. És nem mi, hanem Ő, a bennünk felszívódott, a Szentlélek létformájában belénk költözött Jézus cselekszik a kezünkkel, a lábunkkal, az arcvonásainkkal, szól a hangszálainkon keresztül.

Ezt jelenti hát, amit Ő mondott: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne."

Erre nehéz mit mondani. Mert még mielőtt kinyitnánk a szánkat, az egyik legfelemelőbb érzés tölt el minket: a hálaadás. Azért, hogy Jézus bennünk marad, és mi Őbenne. Erre percekig, ha nem órákig keresgéljük a szavakat. Aztán csak megtaláljuk őket, és kimondjuk. Hálát mondunk.

De ez nem elég. Aki igazán hálás, az tesz valamit. Mert cselekedetek nélkül az Istenbe vetett hite még halott.

Ennek a gyülekezetnek az első tagjai cselekedtek. Templomépítők voltak. Építők. Ez volt a hálaadásuk cselekedetekbe öltözése. A történelem 1920-as esztendőben fájdalmasat csikordult szomorú fordulata az új református templom építésének áldását hozta a városba a kolozsvári egyetem református oktatóival, diákjaival. Mi, évtizedekkel később élő utódok hálát adunk Istennek azért, hogy ma élhetünk a történelem adta mai lehetőséggel, és felújíthatjuk azt a templomot, amit elődeink ezekkel az egyforintos téglajegyek megvásárlásából vett építőanyagokkal és sok ezer óra kétkezi munkával emeltek az ég felé. Isten iránti hálaadásuk ásta az alapot, keverte a betont, a maltert, illesztette össze a téglákat.

És a hálaadás közösséget alkotott. Mert nem a tégla, nem a beton, nem a modern szigetelőanyag, nem a lift, nem a fűtő-hűtő hőszivattyú fogja megtartani a gyülekezetet, hanem Jézus. Akkor, ha Ő bennünk marad, és mi Őbenne.

Attól vagyunk, akkor maradunk Isten szemében áldott közösség, ha a Jézustól kért, és a Szentlélek által érthetővé tett, majd megcselekedett küldetések összekapcsolnak bennünket.

Azt kérded, az hogy működik? Gondolj bele! Mi kapcsolja egybe a legkisebb közösséget, a házasságot? Egy férfi és egy nő közös küldetése. Elhatározzák: együtt akarjuk végigélni a napjainkat, az éveinket. Arra kérjük Istent, hogy áldja meg ezt a szövetséget. Aztán ha az Úr megörvendeztet még álmatlan éjszakákat, lebüfizett ingeket, fél óra múlva megint cserélhető pelenkákat biztosító kicsiny fiúkkal, lányokkal, akkor, attól még erősebbé válik a család közössége.

Mi tartja egyben a gyülekezetet? Az Istennel kötött szövetség. Amit Jézus egyszer megmutatott, aztán a tanítványaira bízott. Csinálják ugyanazt - emlékeztetésképpen! Osszák szét a megtört kenyeret és osszák meg egymással a szövetség jelét, a Jézus vérét utánzó, testet, lelket hozzá emelő bort.

Az ilyen gyülekezet, a Jézussal szövetségre lépett gyülekezet úgy működik majd, mint az Isten áldását élvező házasság.

Lesznek kihívásai? Lesznek a gyülekezetben élőknek kellemetlen napjai, kötelességei; olyanok, amiket az előbb életszerűbben érzékeltettem a gyerekek gondozásával kapcsolatban?

Igen, lesznek! Mert nem csak istentiszteleti és bibliaórai igehallgatásokból, beszélgetésekből, jókedvű gyülekezeti ebédekből, kirándulásokból áll az életünk. Együtt kell sírnunk a sírókkal, meg kell ölelnünk a könnycseppektől már alig olvasható zárójelentést gyűrögető testvért. Írásainkkal, hívásainkkal kell erősítenünk az éveken keresztül nálunk nyaralt kárpátaljai gyerekeket, szüleiket, lelkészeiket.

És ha belefáradunk? Nos, akkor megint csak együtt keressük fel Annak a közösségét, Aki arra hatalmazott fel minket: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." (Mt 11,28)

Nála megpihenünk, megnyugszunk, és újra nyitunk. Egymás, de a többiek felé is. Ma kezdődik az ökumenikus imahét. Mint minden évben, nyolc estén keresztül találkozhatunk azokkal, akik ugyanezt olvassák a Bibliájukban: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne."

Mikor fogunk együtt úrvacsorázni velük, akik a Dómban, a Kazinczy utcai ortodox, a Lechner téri görögkatolikus templomban, Ukrajnában, Afrikában, Palesztinában, és bárhol e világon hiszik, hogy Jézusban maradhatnak, és Jézus őbennük?

Mikor vehetjük együtt a szent jegyeket? Azt mondanám, belátható időn belül: soha. Vagy mégis? Igen. Hiszem, hogy Jézus látószögéből együtt vesszük a kenyeret/ostyát és a bort mindenkivel, akik Jézus emlékezetére alkotják meg a szent közösséget. Együtt vacsoráznak velünk, még akkor is, ha másképp hívják, különbözőképpen értelmezik, és eltérő formái vannak szent vacsoráiknak. Olyankor együtt vagyunk velük Krisztusban. Mert máshol nem lehet közös helyünk.

Adjunk hát hálát az Úrnak gyülekezetünkért! Találkozásainknak helyet adó, felújított templomunkért, közösségi házunkért.

Adjunk hálát együtt, mert így szereti a legjobban a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Ezért „találta ki", ezért hagyta ránk, hogy mit cselekedjünk az Ő keresztre ontott, minket bűneinkből megmosó szeretetének emlékére.

Éljünk vele, hogy: éljünk! Vele. Ámen

 

(A HELYES DÁTUM: 2024. JANUÁR 21.)